Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok (…) Ki ne ismerné René Descartes klasszikus okfejtését? Az se baj persze, ha valaki mégsem ismerné a 17. századi francia filozófus eszmefuttatását, hiszen a világhálón két perc alatt utána lehet olvasni, hogy miről is szól. 
Rüdiger Safranski német filozófus írta Schopenhauer és a filozófia tomboló évei című művében, hogy Descartes saját korában forradalmi gondolkodónak számított, mert észérvekkel próbálta meg igazolni Isten létezését. Akkoriban ez nem volt divat, egyáltalán kételkedni a hivatalos egyházi tanításokban életszerűtlen volt. Safranski szerint ezzel a lépésével Descartes kiszabadította az analitikus gondolkodás szellemét a palackból, amely végül minden társadalmi építményt alkotóelemeire bontott. Elég, ha felidézzük a Mátrix című sci-fi egyik jelenetét, amikor Neo, a főhős eljut a tudatosságnak arra a szintjére, hogy nem rátámadó ügynököket lát, hanem csak számítógépes algoritmusokat.
Más kérdés, hogy ha jobban belegondolunk, Descartes valójában nem kételkedett semmiben, csak egy módszert keresett, amellyel bizonyíthatóan megbízható ismeretekhez, istenbizonyítékhoz juthat.
A derék francia mesternek sok tekintetben igaza volt. A tudomány mai napig használja a kételkedést módszerként, hogy egyről a kettőre jusson. De nem csak a tudomány számára fontos a kételkedés. A hétköznapokban is mit meg nem adnánk azért, ha minden teljesen egyértelmű és kényelmesen kiszámítható lenne! Ezt kívánja a biztonságérzetünk, és aligha létezik ennél természetesebb emberi igény. 
Persze a kételkedésben ott rejtőzik a csapda is. Ezt egyébként Joseph Heller írta le szinte tökéletesen A 22-es csapdája című regényében. Yossarian, a második világháborúban harcoló pilóta, a regény hőse szeretné élve megúszni a bevetéseket, és megpróbálja leszereltetni magát. Ekkor tudja meg, hogy aki őrült, azt leszerelik, csak kérnie kell. Igen ám, de ha kéri a leszerelését, azzal azt bizonyítja, hogy normális, tehát továbbra is harcolnia kell. Mert önként csak őrültek harcolnak a háborúban.
Másként szólva: a kételkedésben az a csapda, hogy az ember képes teljesen elbizonytalanítani saját magát, olyan mértékben, hogy az már a cselekvőképességét korlátozza. Többek közt erről beszélgettünk a minap egyik derék kollégámmal. 
Az ember fiával – minden bizonnyal lányával is – előfordulhat, hogy annyira biztos szeretne lenni a dolgában, hogy fölöslegesen túlgondol egy-egy megoldásra váró problémát, és végeredményben sokkal több időt tölt el a megoldás keresésével, mint azok a felebarátai, akik előbb cselekednek, és utána gondolkodnak.
Sem a túlgondolás, sem a gondolkodás nélküli cselekvés nem tűnik hosszú távon jó megoldásnak, mint oly gyakran megesik, ez esetben is az arany középút megtalálása lehet a járható út. Igen ám, de aki gondolkodás nélkül cselekszik, annak kevés esélye van arra, hogy megtalálja. Aki túlgondolja a dolgokat… Annak is.
Ezzel együtt amondó vagyok, hogy nem mondhatunk le a kételkedésről csak azért, mert vannak hátrányai is. Mert a gondolkodás természeténél fogva előbb-utóbb eredményhez vezet. Legalábbis a remény hal meg utoljára.