„Magdi, szeretlek!” – üvöltötte a negyedik-ötödik sorból az egyik barátom néhány évvel ezelőtt Tusvá­nyo­son, Rúzsa Magdi koncertjén. Miközben körülötte kacagtunk és közben süllyedtünk is a szégyentől, megmentette a helyzetet maga az énekesnő. Azt mondta: „Szeretem az ilyen bolondokat, ezért született meg a következő dal.” És elénekelte Csak a bolond remél című dalát. Mi tagadás, én is kedvelem a (jó értelemben vett) bolondokat. Meg is találom őket, illetve ők is megtalálnak. Azokra gondolok, akikkel lehet viccelődni, akiknek van egy frappáns visszavágójuk, akikkel ki tudjuk figurázni a saját nyomorúságunkat is. Ilyen jó értelemben vett bolondok akadnak a munkahelyen is. Minap velük idéztük fel az Open Stage Gyermeknap című dalát is. Hiába, hogy immár több mint tízéves a dal, de jókat kacagunk rajta, ha saját aktuális helyzetünkre tudjuk vonatkoztatni. Tegnap, a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján az alábbi két sor jutott eszembe: „Nem vagyok én rossz kölyök, tréningemen fót / Nicolae Ceauşescu, tudom, suszter vót.” Aztán az ugrott be, hogy 33 évvel ezelőtt, ha az idézett részre gondoltam volna is, jött volna a gondolatrendőrség és átprogramozott volna májpástétommá.
Belegondolni is szörnyű, hogy a huszadik században a nácizmus és a kommunizmus követelte a legtöbb emberi áldozatot. Azonban a meghurcoltak és elítéltek pontos számát soha nem fogja megtudni az utókor, mert a bizonyítékok egy részét megsemmisítették, más részét titkosították. Ha ismereteim nem csalnak, a diktatúra idején országszerte 430 ezer személyt ítéltek el politikai alapon, a csíkszeredai áldozatok száma is több mint 200. Hány és hány házasság, család, álom, terv és élet lehetetlenült el a hatalomvágy, a büszkeség, az egoizmus és az istentagadás miatt?! Nagyon gyakran elgondolkodom azon, miként lehetett kibírni az átkost és megpróbáltatásait, úgy, hogy még remény sem volt a változásra, változtatásra. Bizony nem lehetett egyszerű úgy borjút vágni, hogy közben a szomszéd, a haragos már a késfenés hangját is lefülelte, úgy menni diákként templomba, hogy másnap az iskolaigazgató megitat egyszerre két liter vizet és ad egy-két pofont, vagy éppen a kenyérért órákat sorban állni és végignézni a protekciósok vigyorát. 
Talán enyhe bolondnak kellett lenni ahhoz, hogy mindezeket ki lehessen bírni. Gondolom, ma sem egyszerű nézni azok pofáját, akik anno a rendszer hű csatlósai és a nép sanyargatói voltak, de a rendszerváltással együtt ők maguk is hirtelen megváltoztak. Nem kérdés, hogy meg lehet-e és meg kell-e bocsátani a gaztetteket az ármánykodóknak? Úgy gondolom, meg lehet és meg is kell, de ezzel együtt tenni kell azért, hogy soha meg ne ismétlődjenek a szörnyűségek. Többek között úgy is tudunk tenni, ha akár a Volt Politikai Foglyok Szövetségével, akár egyénileg emlékezünk a hatalom áldozataira, illetve ha emlékeztetjük az utókort a letűnt k(ó)or kegyetlen voltára. S mindezekkel együtt nem árt napjaink világában sem jó értelemben vett bolondnak lenni, hiszen ha a diktatúra meg is bukott, attól még vannak és lesznek nehéz idők, amiket csak bolondsággal és bolondozással lehet túlélni.
„Megjártam már több határt, hogy merre jár az igazság, keresem. / Ég és föld alatt nem lelem, tengert átszeltem párat. / Istent kérdeztem, hol lehet? / Azt mondta, keresd tovább. / Csak a bolond remél, csak a bolond remél.”