Ha a válások számát nézzük, a házasság intézménye már rég válságban van, de ha azt, hogy hányan próbálkoznak újra és újra, akkor úgy tűnik, hogy még mindig van rá igény. Természetes vágy, ugyanakkor – legalábbis mifelénk – erős társadalmi elvárás is, hogy az emberek összekössék életüket, megpróbáljanak közös fedél alatt, nagyjából közös célok, értékek mellett közös kasszán együttműködni, és eleget tenni a reprodukciós küldetésüknek is, a többi mellett.
Épp az együttműködés az, ami gyakran nehéz. Főleg hosszú távon. Mert a tartós együttműködés partnerek esetében manapság már két érett, önmaga igényeivel, határaival, vágyaival valamelyest tisztában lévő, a másikat tisztelő felnőttet igényel, akik még érdemben kommunikálni is tudnak egymással. A bővülő családban is, ha már utódok is vannak, ennek a párosnak, a szülői alrendszernek kell(ene) jól működnie, ha jót akarnak maguknak és egymásnak is. Viszont a két ember, akik egymásba szerettek, különböző családból jönnek, ahonnan magukkal hoznak mindent, ami a szüleikkel való együttélés során beléjük ivódott: gesztusokat, szokásokat, mintákat, hogy márpedig ezt így kell, konfliktusmegoldási módokat, beszédstílust, szófordulatokat, rituálékat, amelyek értelme már rég elveszett, hiedelmeket a férfiról, nőről, kapcsolatról, életről. És ezek egyszer csak előjönnek, szinte önjáró módon beindulnak, és elkezdik meghatározni a pár mindennapjait. Csakhogy ritka eset, hogy ugyanazzal a programmal érkezzen a két ember az együttélésbe, sokkal gyakoribb, hogy teljesen más, amit magukkal hoznak. Az is lehet, hogy életképes, jó alap, amit otthon kaptak, de az is, hogy fájdalmas tapasztalatokkal, ártalmas, hosszú távon károkat okozó, pusztító eszközkészlettel lépnek be a kapcsolatba. Ha nem tesznek ellene, gyakran elődeik sorsát ismétlik, és ha nem veszik kézbe a saját és közös életüket, ezt is adják tovább gyermekeiknek.
Nézegetem a több helyen futó Házasság hete programsorozat eseményeit. Jól működő vagy legalábbis kifelé jól működő párok tanúságtételét több helyen is látom, viszont az egyéni és társas önismeret fontosságának kiemelését annál kevésbé. Mi extrém fiatal korunk óta, hosszú ideje vagyunk együtt a férjemmel, és ennek alapján ki merem mondani: önismereti munka, egyéni fejlődés és közös fejlődés nélkül nincs tartalmas, biztonságot nyújtó, erőt adó, megtartó házzasság. A házasság építkezés. Időről időre változnak a fókuszok, mert teljesen más a prioritás kisgyerekkel, más kamasz gyerekkel, más, ha baj van, és más, ha felnőnek a gyerekek. Ha az alapok jók, könnyebb az új szinteket megálmodni és létrehozni. De építkezés mindig van.
Mostanában van az esküvői kiállítások ideje is. Látva, hogy mennyire előtérben vannak a külsőségek, hogy mennyire terebélyesedik az esküvői ipar, gyakran elgondolkodom: mi lenne, ha ennyi pénzt, energiát, odafigyelést és időt (gyakran másfél-két év megfeszített munka egy esküvő megszervezése, ahol a meghívó színei természetesen visszaköszönnek a vőlegény csokornyakkendőjén) fektetnének bele a párok a belső építkezésbe is? Elképzelhető, hogy látványosan megnőne a sikeres, tartós házasságok száma…