Székelyföldön babonás szokásokkal, hiedelmekkel gazdagon átszőtt népi kultúra öröklődik az idősebbekről a fiatalokra. Őseink ismerték a boszorkányok rontásait, az ellenük való védekezést, tudták, hogy mit jelent az, ha a „lüdérc megnyomott valakit” és azt is, hogy mikor fonják be szépasszonyok a lovak sörényét. A fiatalok mára kevésbé ismerik ezeket a szokásokat, az idősek azonban még mindig tartanak az ismeretlen erőkről, így sokan mesélni is félnek róluk. Számos néprajzi tanulmány, kötet szól azokról a tapasztalatokról, amelyek a „küszöbidőszakokban” születtek, ideértve a mindenszentek napját, a napfordulókat, valamint az óév és  újév közti éjszakát. Ilyenkor a régiek fokozottan figyeltek a szerencsét vagy balszerencsét elővetítő dolgokra, viselkedésre, mivel a köztes állapot a varázslásra, rontásra is alkalmat adott. Különösen óvták a küszöböket, védték a kapu-, pajta‑ és ajtófélfát, hogy ártó varázslat ne fogja a gazdaságot, az udvart, a házat. Óvakodtak a rossz cselekedetektől, a veszekedéstől, a káromkodástól és mindenféle kártevéstől, mert úgy tartották, magatartásuk meghatározza jövő évi viselkedésüket.

Óvták a gazdaságot, a házat, az állatokat

Ahhoz, hogy nyugodtan tudja az évet zárni és az új évet kezdeni a család, vissza kellett szereznie a tőlük kölcsönkért dolgokat, hogy azok a következő évben se cseréljenek gazdát – ezt a szokást egyes csíki és udvarhelyszéki településeken ma is tartják. A régiek ezért otromba és rosszindulatú dolognak is tartották, hogyha az év utolsó napján bárki „kölcsönbe megy”. Őseink a földekre, haszonállatokra különösen nagy figyelmet fordítottak a megélhetés miatt, így azok védelme kulcsfontosságúnak számított az év utolsó éjszakáján. Úgy tartják, az utolsó napon jó bőven kell enni és inni adni az állatoknak, hogy azok a következő évben se szűkölködjenek. A gazdaságokban a rontás kivédésére szolgált a pajtaajtó mögött tartott nyírfa seprű, a gerendába tűzött, virágvasárnap megszentelt barka, vagy a felkötött piros pántlika, ezeket az utolsó nap mindig ellenőrizték, hogy a helyükön legyenek, ellenkező esetben nem védenek a rontástól. Mára egyre kisebb a pásztorok száma, a megcsappant állatlétszám a kieső csordajárás miatt, de régebb nagy szerepet tulajdonítottak nekik az év végi kántálás alkalmával. A pásztorok ekkor csapatosan járták körbe a falut, énekeltek, kolompoltak és zajt keltettek, elűzve ezzel az ártó és gonosz szellemeket, a rontást. A gazdák feladata volt, hogy jótéteményükért megvendégeljék azokat az óévbúcsúztató gonoszűzésért, hiszen ez nemcsak az egyén, hanem az egész faluközösség javát szolgálta.

Szerelmi jóslás, anyagi bőség

A háziasszonyok megszokott munkája – mint a sepregetés, a takarítás, a mosás és a varrás – tilalom alatt állt az óesztendő utolsó és az új év első napján, úgy tartották, hogy ha ezt megszegik, a következő év nyugtalan és terhes lesz számukra.
Az óév‑újév közti küszöbidőszak jóslásokra, szerelmi jóslásokra kiváltképp alkalmas. Korond környékén gyakran ólomöntéssel igyekeztek a jövőbe látni, szerelmet vagy szerencsétlenséget jósolni. A jóslás során vízbe öntötték a felhevített ólmot, és attól függően, hogy milyen formában kötött meg – szív, bölcső vagy koporsó – vetítették előre a szerelmet, a gyermekáldást vagy egy családtag elvesztését.
Az ételek fogyasztásában őriztük meg leginkább eleink szokásait. Környékünkön a mai napig tartják a szokást, hogy baromfihúst nem szabad az év utolsó napján fogyasztani, mert elkaparja a szerencsét, ám disznó- és halhúst javallott enni, mert az előbbi előre túrja a szerencsét, utóbbi anyagi biztonságot hoz, akárcsak a lencseleves vagy -főzelék fogyasztása. 
Úgy tartották, hogy ha újév napján aranyvízzel – az év első vödör vize, amit a kútból kihúznak – mosdanak le, az új esztendőben nem éri a családot betegség, szép és derűs lesz a család összes tagja az újévben. Szigorúan tartották azt a szokást is, hogy újév első napján először a férfi kell belépjen a házba, hiszen ő hozza a szerencsét, az asszony csak utána következhet.