– Mióta foglalkozik divat-, azon belül is cipőtörténettel?

– A cipők története mindig érdekes csemegeként élt az érdeklődési körömben, de soha nem foglalkoztam vele komolyan, mivel úgy gondoltam, hogy ez az öltözködés része. Aztán tavaly nyáron felkértek, hogy tartsak egy divattörténeti előadás-sorozatot a kolozsvári EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban, és amikor tervezgetni kezdtünk, témákat kellett javasolnom. De a nagy, testes témákat – mint például a női divat hatszáz éve – nem lehet egy-másfél órás előadás keretében bemutatni – így elkezdtem kiegészítőkben gondolkozni, gondolván, azokat jobban ki lehet bonatni egy-egy ilyen előadásban. Javasoltam a cipők, kalapok, legyezők, kesztyűk történetét, és az első előadás témájául a cipők történetét választottam.

– Meddig viseltünk „tisztán gyakorlati” okokból lábbeliket, és hogy jutottunk el oda, hogy a cipőből önkifejezésre alkalmas, társadalmi különbségekre mutató viseleti cikk lett?

– Valójában mindig párhuzamosan létezett a kettő. Amióta társadalmakról beszélhetünk, az egymástól elkülönülő felső és alsó osztályok számára a cipő különböző szerepet töltött be: a felsőbb rétegnek reprezentációs, míg az alsóbbnak funkcionális kellék volt. A témánál maradva, ők minden ruhadarabra funkcionális eszközként tekintettek: mi az, ami védelmet nyújt a természeti elemek ellen, a munkájukat könnyíti, előbbre viszi stb.; eközben a társadalom elitje mindig azon volt, hogy hogyan különböztetheti meg magát a többiektől, és ebben a reprezentációra való törekvésben a cipő jó eszköznek bizonyult. Például az ókori Egyiptomban – de nem csak – a drága anyagok használatával és drágaköves vagy aranydíszítésekkel érték el, hogy magukat a társadalom alsóbb csoportjaitól megkülönböztessék, aminek nyilvánvaló szándéka a vagyon- és hatalomreprezentálás volt. Tehát nyugodtan elmondható, hogy már az ókorban ideológiai jelentéstartalommal ruházták fel a cipőket: olyan átvitt üzeneteket próbáltak a társadalom felé közvetíteni, amelyek például arra mutattak, hogy az uralkodók isteni eredetűek, s ilyenformán joguk van hatalmat gyakorolni. Később az arisztokrata családok egészen egyszerűen rivalizáltak egymással abban, hogy kinek mennyi pénze és mekkora hatalma van, és ez persze a lábbelijük minőségén vagy akár azok számában is meglátszott. A társadalmi csoportok között mindig is voltak mentalitásbeli különbségek, és ennek tulajdonképpeni áldozata maga a divat, a ruha, a kiegészítő, hiszen öltözetünket életstílusunk szerint, sőt esetenként céljaink eléréséhez alakítjuk.

– És mit húzott a lábára, aki a középúton járt volna?

– Középrétegről a szó szoros értelmében a nyugat-európai társadalom kapcsán beszélhetünk, ahol már a 17. században nagyon erős középréteg keletkezett. Az ő helyzetük igen érdekes, náluk egyfajta kettősség figyelhető meg: főként a középréteg felsőbb csoportosulásai próbáltak egyaránt reprezentatív és funkcionális lábbeliket hordani, olyan cipőt, amivel a többi középrétegbeli családtól megkülönböztessék magukat, de még mindig előbbre vigye a mindennapi munkán alapuló életüket. Jellemző volt ez a felfogás például a 18. századi nyugat-európai városi kultúrára, ahol míves csatokkal kísérleteztek, miközben maga a cipő továbbra is egyszerű és könnyen tisztítható darab volt.

– Melyek voltak a mérföldkövek a cipők történetében? Miben álltak a legnagyobb változások?

– A divatban bekövetkezett változások több dologgal is összefüggésben álltak. Például azzal, ahogyan a kereskedelem kibontakozott Európában, majd globális szinten: honnan lehetett alapanyagokat beszerezni, mi az, amivel dolgozhattak, amit különböző technikákkal megmunkálhattak. Ugyanitt – a kerskedelem szempontjából – fontos megemlíteni az országok közti politikai viszonyokat is, amelyek bátoríthatták vagy ellehetetleníthették egyes divatok elterjedését. Egy másik tényező a mesterségbeli és technológiai tudás, vagyis hogy milyen felkészültséggel rendelkeztek egy adott korszak cipőkészítői, hol tanulhattak, vagy hány generáció készített előttük cipőt, milyen tapasztalatot tudtak megörökölni. A régió gazdasági helyzetétől is sok minden függött, hiszen a cipők árait, a mesterek kereseti lehetőségeit, a vevőkör anyagi kereteit is meghatározta. Összességében több tényező is közrejátszott, de elsősorban ezek a szempontok szülték a legfontosabb változásokat. A cipők esetében a legnagyobb fordulópont – legalábbis a középkortól kezdődően – a cipősarok megjelenése volt Európában, ami körülbelül a 16. századra tehető. Ezután például a 20. századi, új típusú sportcipők jelentettek nagy előrelépést – ezekben az esetekben jelentős mértékben változtak a társadalom igényei is. Persze az évezredek során rengeteg átalakulás történt, így nem lehet megnevezni egy nagyon éles határt, sőt, még ezek esetében is kérdéses, mert mindig arról beszélünk, hogy egyik országban hamarabb, másikban később érvényesültek bizonyos igények a társadalomban.

– Mikortól kezdett lényegileg különbözni egymástól a női és férficipő?

– Különböző régiókban másképp választottak színeket például az életkor, társadalmi státusz függvényében, de az alapmodell, a fazon sokáig igen hasonló volt, mivel ahhoz, hogy ugyanaz a cipőkészítő készíthessen férfi- és női lábbelit, a két modell és alapanyagaik nem különbözhettek egymástól jelentős mértékben. A 17. századig kevés eltérést találunk a női és férficipők között, s az eltérések is csupán a részletekben mutatkoztak meg. 

– Miben nyilvánult meg a paradigmaváltás?

– Egyértelműen az anyaghasználatban, főként azért, mert a férfikörökben egyre inkább a „józan”, letisztult, monokróm, sötét színekbe való öltözködés kezdett érvényesülni, aminek egyrészt gyakorlati haszna is volt, másrészt ezt a viseletet a komolysággal kezdték azonosítani. A politikai szereplők lábára például kizárólag fekete cipő kerülhetett. Ellenben az arisztokrácia dőzsölő és szórakozó tagjai számára ez nem volt szempont, ők továbbra is viseltek világosabb színű cipőket is. Az arisztokrata hölgyek idejük nagy részét a négy fal között töltötték, így előtérbe kerültek a nőies, filigrán kialakítású textillábbelik. Az igények közötti eltérések miatt a cipőkészítés mestersége két különböző műfajra bomlott: a női cipőkészítők és a férficipő-készítők más-más műhelyekben kezdtek tevékenykedni. Nyilvánvalóan nehézkes volt a kétféle modell ugyanazon műhelyben való előállítása, egyrészt azért, mert a drága nőicipő-alapanyagokat összepecsételhették a férficipők fekete viaszbevonatával, másrészt azért, mert a női cipők készítéséhez már másfajta tudás kellett, mint például hímzés vagy gyöngyözés.