Örökké úgy csináltam, hogy valahogy megálljam a helyemet – foglalta össze az eredményes élet titkát a nyolcvanöt éves Kelemen Sándor. A háza előtti kis padon beszélgettünk – ugyanis etédi riportutunk során, mint az egyik legidősebb lakoshoz, többen is hozzá irányítottak. Kiderült, hogy valóban ízig-vérig etédi, csakhogy több évtizedes Zsil-völgyi kitérővel. [caption id="attachment_33173" align="aligncenter" width="1400"] Kelemen Sándor. Ízig-vérig etédi Fotó: László Róbert[/caption] Jó családból vagyok, apám szüleinek 18 hold birtokuk volt, s anyámnak csak hat, s anyámat elzavarták. Akkor ez így ment… hároméves koromban anyám elment. Máma is él, 102 éves, de annyit se kaptam tőle, mint öntől – kezdte élettörténetét Kelemen Sándor, és szinte kérdés nélkül summázta az éveket. – Egyedül való legény volt az öregem, s mi öcsémmel ketten testvérek, az öregek neveltek. Apám olyan gyerek volt a nagy birtokkal, hogy katonaság után még nem tudta mi az a kasza… mi 13 éves gyermekek voltunk, s már arattunk magunkban. Apám nem nősült meg 14 éves koromig. Nagyon szerette anyámat. Anyám akkor férjhez ment, Bukarestbe került a konzulhoz főszakácsnak. Akkor került nekem is mostohaanyám, de csak hét évvel volt öregebb, mint én. Sokszor kimentem a határra, 3-4 szekér trágyát elvittem, s csak akkor ettünk. Fiatalasszony volt, városi asszony... A feleségemmel együtt jártunk iskolába, együtt konfirmáltunk – mert reformátusok vagyunk, máma is tartjuk a vallást. Lupényban húsz évig gondnok voltam, ötöt presbiter, mert örökké úgy szerettem, hogy valahogy megálljam a helyemet, s a magyarságot és a vallást nem lehetett eltagadni. 14 éves kortól udvaroltam, de akkor az udvarlás úgy ment, hogy tényleg csak a kezit fogtuk meg a nőknek. Négy kilométerre jártam vizitába három évet és nyolc hónapot. Aztán megkértem feleségül, húszévesek voltunk mind a ketten, amikor megszületett a nagyobbik fiam, aki most egy hónapja meghalt. Katonaság előtt voltam, de már Lupényban laktunk, és a bányába jártam. Amikor elmentem katonának, hazahoztam az asszonyt s a gyermeket a szülőkhöz. Két évre mentem, három évet maradtam, mert a katonaságnál kiképeztek, azt akarták, hogy maradjak ott, zsupázzak vissza, angazsáljak, s vigyem a feleségemet is. De az apósom visszaírta levélben, hogy nem akarja, hogy oficer legyek. Kelemen Sándor szakaszvezetőként szerelt le három év után, s bár kapott másféle ajánlatot is, végül a bányát választotta. Ötvenéves koráig Lupényban dolgozott, azóta nyugdíjas. – Harmincöt éve nyugdíjas? – kérdeztem – Hát ez irigylésre méltó! – Igen, de 13 évet a mentőkkel is dolgoztam, és olyan is volt, hogy 91 halottat hordtunk ki szerre a bányából – válaszolja rögtön. – Szénbe is dolgoztam, silicoza gradul 2 vagyok. Látja, milyen fehér a hajam? Agyvérzést kaptam, 14 napig voltam a kómában, akkor szürkültem meg, a mentősöktől s a sok halottól, mindentől. Ez 1969-ben vagy 1970-ben lehetett, ha jól számolom, mert akkor födtük a templomot újra, gondnok voltam már. Aztán adtak mellénk két szekust. Váltásfőnök voltam, a halottakat kiszedtük, a robbanást rendbe tettük, a bányászokat beeresztettük, s ez a két fiú nálunk volt. A templomot újrafedtük, festettünk, s mondták ezek a főnökök, még a pártelnök is, hogy vigyázz, mert bajban vagy! Ahogy Kelemen Sándor mesélte, a figyelmeztetést tett követte, és hogy végül is a fekete kocsi nem vitte el, annak tudható be, hogy ismerőse, korábbi beosztottja volt az egyik kiküldött szekus. Ugyanő mondta meg végül, hogy mi ellene a kifogás: lefényképezték, amikor a templom kisebbik tornyát festette. – Zöldre festettük, alul téglaszínvolt, fehérrel kifugázva: azzal vádoltak, hogy piros-fehér-zöldet csináltunk – idézte fel a volt bányász, aki szerint ez nehezítette meg évekkel később a fiainak az egyetemi felvételijét is. – Aztán pontosan, amikor volt a revolúció, akkor költöztem haza – fejezte be történetét Kelemen Sándor. – Megvettem ezt a kicsi viskót, itt élünk, de a 9 hektárból csak két hektárt kaptam vissza. A feleségem 26 éve beteg. Ez van. Daczó Katalin