Immár hagyományosan a szé­kely­udvarhelyi művelődési ház koncerttermében tartották az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) idei díjkiosztó gáláját. Ráhangolódásként a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjainak egy csoportja tartott rövid előadást, majd Lőrincz György író, az EMIA elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, bemutatta a vendégeket, és felkérte a méltatókat, hogy mondják el sorban a laudációkat. Zsidó Ferenc írónak, szerkesztőnek, középiskolai tanárnak jutott a feladat, hogy az idén hetvenedik éves Kristó Tibor író, költő, a Hargita Népe főmunkatársa, az idei EMIA-díjas pályaképét felvázolja. Kristó Tibor pályaíve nem hagyományos módon alakult. Mint oly sok újságot is író társánál, az ő esetében is sokáig előtérbe került a publicisztika és a népművelés. Évtizedeken át járta a megye falvait, hétről hétre követte a változó világ helyi és távoli eseményeit, közben folyton szervezett, intézmények létrejötténél bábáskodott. Lehetett volna Forrás-kötete 1982-ben, ám azt akkori kultúrpolitika nem engedte azt megjelenni. Így jobbára idősebb korban térhetett vissza a korábbi szerelmekhez, a vershez és a prózához. Nem igaz, hogy ötven vagy hatvan után már délután, erre egykori munkatársa és jó barátja a lapnál, Ferencz Imre is alaposan rácáfolt, aki ugyancsak érett férfiként, igencsak túl a hatodik ikszen írta meg legemlékezetesebb verseit, s biztos, hogy még ezek utánra is tartogat meglepetéseket. Kristó Tibor néhány szívből jövő szóval köszönte meg az alapítvány figyelmességét, majd felolvasta néhány versét. Ritkán történik meg, hogy fiatal pályakezdők egyből a nagyepikával indítsanak. A most húszesztendős Volonics Attila négy évvel ezelőtt látott hozzá a Tanácsköztársaság idejéről szóló regényéhez, amelynek a Virágok esztendeje címet adta. Ezzel a szép művével érdemelte ki az EMIA debüt-díját. Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, a „földi”, aki egyúttal felfedezője és mentora is a fiatal írónak, örömmel mondta, hogy a kéziratot megmutatta idősebb pályatársaknak, két kiadónak is, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy bátran ki lehet adni, bár senki nem hitte először, hogy Volonics Attila még csak épp túl van az érettségin és egyetemi tanulmányai elején jár. Az ifjú író idén másodéves az ELTE magyar–történelem szakán. És a könyv sikeres lett, több díjban részesült határon kívül és belül egyaránt, a szerzőt pedig „soron kívül” felvették a Magyar Írószövetségbe. Volonics Attila megköszönve a figyelmességet és az elismerést, az írás élményéről vallott. Elmondta, hogy beállt abba a társaságba, ahol sokan vannak jelen a nagyok közül, Balassi Bálinttól Arany Jánosig, Kemény Zsigmondtól Tamási Áronig. És ezt a társaságot, az itt zajló beszélgetést komolyan kell venni. Az alapítvány elnökének jutott az a feladat, hogy bemutassa Papp Endre irodalomtörténészt. Lőrincz György író a kezdetektől indult. Röviden utalt arra a baráti társaságban – valamikor 1979-ben – folyt beszélgetésre is, amelyben elhangzott Illyés Gyuláék nyaralójában, hogy szükség lenne egy új folyóiratra, amely független, és a jobboldal, a népi irodalom értékrendjét vinné tovább. Ma már irodalomtörténeti tény, hogy az a lap lett aztán a Hitel, amely jóval Illyés halála után, immár Csoóri Sándor főszerkesztő irányításával indult útjára a rendszerváltás hajnalán. Ezt a konzervatív lapot kellett jó és biztos kezekbe adni a későbbiekben. Hogy Csoóri Sándor és környezete jól döntött, mi sem bizonyítja jobban, hogy a lap továbbra is működik, és a rangja megmaradt, sőt, folyamatosan gazdagodik, erősödik, hiszen derekasan kiveszi a részét a határtalan magyar irodalom szélesítésében. Papp Endre rövid kutatási eredményeiről számolt be köszönőbeszédében. Tulajdonképpen azt taglalta az alkalmi „tanulmányban”, hogy mi volt a hídverő, a hídász, az utász szerepe a hadtörténetben. Szép és veszélyes feladatok és beteljesített kötelességek sorát taglalta. Ez a „hadtörténészi” hozzáállás és a „szerep” töretlen vállalása tovább emelte az est jótékony és megtartó hangulatát. Már a díjátadó előtt felvetődött, amikor Lőrincz Györggyel a lehetséges folytatásról beszélgettünk, hogy jó lenne egy kicsit változtatni a rendszeren. Tovább kellene vinni. Ő maga személyesen – úgy érzi – már nem tudja egyedül ellátni a feladatot. Ki kell nevelnie, maga mellé kell vonzania egy lendületes csapatot – 3-4 fiatal vagy középkorú alkotót –, akik hozzá hasonló gondolkodásúak, és készek évközben figyelni az eseményekre, a tehetséges alkotókra, de vállalják a pályázatírással és az adminisztrálással járó tennivalókat is. Ebben a huszonöt esztendőben Székelyudvarhely az alapítvány munkája révén felkerült az intézményesített irodalom térképére. Rangja van és visszhangja az itteni munkának. Több mint hatvan díjazottjuk van, s köztük igazi nagy nevek, akik immár klasszikussá váltak a magyar kultúra panteonjában.

Simó Márton

Lőrincz György és Kristó Tibor. Díjazó és díjazott                                                                                Fotó: Simó Márton