Várakozni jó. Izgalmas. Feszültséggel teli. Szemed lélegzetvisszafojtva a puska távcsövének fénynyílásán, ujjad remegve tapad a fegyver ravaszára, hogy elsüthesd, ha előbukkan a vad.
Vendéged érkezik. Rég nem láttad. Külföldön volt évekig. Már szólt. Bejelentette. Nyugtalanul jársz fel s alá, egyre gyakrabban pillantasz órádra kényszeredetten, heves szívdobogással kémleled az utat, hol jönnie kell. Kíváncsian nézel ki az ablakon, minden nesz, csengőhang az ő érkezését sietteti. Szavakat ismételsz magadban, s lélekben már rég átölelted. Boldog vagy. Már kopogtat, hallod a lépteit. Üzenetrögzítőd jelez: itt vagyok…
Gyermeket vársz. Szívet melengető az örömhír. Micsoda jóleső érzés. Már csak ezért megérte élni. Virágot veszel. Ólomsúllyal nehezülnek rád a percek a kórház folyosóján. Hallod, ahogyan felsír. Aztán nyílik az ajtó. Az asszisztens kiszól: tessék bejönni…
Nyertél. Állást, díjat, egzotikus kirándulást, pályázatot. Érte jöttél, hogy átvedd. Állsz a sorban, s már-már siettetnéd az időt: ne csigázzatok tovább. Aztán a hangszóró hangja töri meg a feszült csendet: szólítanak. Hallod a neved és bemész. Taps, elismerés, virág. Igen, ez neked szól. Szinte kiszökik a szíved a helyéről. Ez kész csoda. 
Élet s halál közt, akit szeretsz. Nem sejtetnek jót a tünetek. Az orvosok is tanácstalanok. A vizsgálat eredménye késik. Torkodban „galuska”. Tördeled ujjaidat és verejtékezel. Arcod összerándul a kíntól. Keserű perceid óráknak tűnnek. Aztán megjön a diagnózis. Együtt kell élned a kereszttel.
Igazságtalanság ért. Perre mentél s már-már nyertél, de az ügy elakadt. Fellebbeztél. Bonyolult a kérdés. A törvényes igazságosztás útvesztői felmorzsolják maradék türelmedet. Legszívesebben elfelejtenéd, vagy bele se fogtál volna. Átvertek, kihasználtak. Imádra nem érkezett válasz. Hallgat az Ég.
Minden advent emlékezéssel telítődött készülődés. Várakozás arra, ami már beteljesült, csak nem vettük észre. Noha sokszor kimerülünk a várakozásban, noha sürgetnők, noszogatnók az Urat, jöjjön már, ne feszítse tovább a húrt, mégis, közben tanulunk. Alakulunk. Megértjük, hogy nem érett, felnőtthöz illő a toporzékoló követelőzés. Ehelyett csendbe merülve lassítsuk le a külső pörgést! Az évszakok váltakozó ritmusa is segít az elcsendesedésben. Figyeljünk befelé. Figyeljünk egymásra. Szavaink teljenek meg igazi, hiteles tartalommal. Párosítsuk őket a gondoskodó szeretet tiszta gesztusaival. Tartsuk nyitva szívünket. Élesítsük lelki antennáinkat, hogy az isteni jelzésekre – amelyek egy meglátogatott betegtől, vagy hozzánk közel álló, de elhanyagolt testvérünktől jönnek –, azonnal „vevők” lehessünk. A tevékeny készülődés sok örömet tartogat.
Vegyük észre, hogy amire úgy áhítozunk, amit még el-, meg- vagy bevárnánk, az épp most történik. Ahogyan a Kis Herceg rókájával kellene viselkednünk, ahhoz, hogy megszelídítsük: mindennap üljünk hozzá egy kicsit közelebb. Pilinszky írja: „Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel sem kevesebb annál, amire vár…”
Jöjj el, Uram, Jézus!

Sebestyén Péter római katolikus plébános