Félkaréjba állva hallgatták az idei bo­ros­pa­taki művésztábor résztvevői Orth István alkotótársukat, aki gyönyörű parabolával élve hozta összefüggésbe a tájat és az embert, azt, hogy miként hat a táj, a kultúrkörnyezet az alkotó művészekre, hogyan ihleti meg őket, és szelleme miként jelenik meg, miként él a művekben, legyenek azok irodalmi művek vagy képzőművészeti alkotások. A remek szónok – aki nem mellesleg képzőművészeti tanulmányai mellett teológiai tanulmányokat is végzett, doktori fokozatot is szerezve – felidézte a maroknyi művészközösségnek az elmúlt tizenhárom esztendőben eltávozott tagjait, majd a vendéglátó házaspár, Szász István és Mária megkoszorúzta az elhunyt művészek emlékét őrző térplasztikát.

Az emlékezés a tábornak évente szállást biztosító borospatai skanzen rendezvénycsűrjében folytatódott, Nagy Miklós Kund művészeti író, nyugalmazott szerkesztő – maga is a tábor állandó résztvevője – a táborzáró kiállítás megnyitószövegében méltatta az eltávozott művészeknek a tábor létrejöttében és működtetésében betöltött szerepét. A korábban megkoszorúzott emlékoszlopot életfához hasonlította.
– Nagyszerű ötlet volt ezt az emlékoszlopot felállítani, mert ez is megmarad – mondta. – Én magam úgy képzelem el ezt az alkotótábort, mint egy sokágú, nagy életfát, amely ágain sok-sok gyümölcsöt terem. És mindenik gyümölcs más: együtt adják azt a nagy örömöt, a nagy termést, a lelki és valós szépséget, ami a művészközösségnek, és természetesen a tábort létrehozó Szász családnak köszönhető.
A méltató szerint az eltávozott művészek nagymértékben hozzájárultak a tábor életéhez, fejlődéséhez, színesedéséhez, meghatározó egyéniségek voltak. A maroshévízi születésű (1929) Dudás Gyula – aki Nagybányán teljesítette ki életművét 2015-ben bekövetkezett haláláig csak egyszer volt a táborban.

– De ez egy rendkívüli alkalom volt, ugyanis elhozta a táborba az ő kedélyét, az ő vidámságát – hangsúlyozta Nagy Miklós Kund. – Pontosan ezek az eltávozott nagy egyéniségek voltak azok, akik elsősorban meghatározták a művésztelep hangulatát. Ők voltak azok a nagy mulati emberek, akik még hozzájárultak ahhoz, hogy szinte minden este ének volt, szinte minden este vidámság volt – fűzte hozzá.
Megjegyezte azt is, hogy bár az idei tábor is vidám volt, akárcsak a tavalyi, s az lesz a jövő évi is, „úgy látom, hogy valamit veszítettünk a kedélyünkből”.
A következőkben Gaál András és Bráda Tibor emlékét idézte fel. Utoljára mindkettőjükkel akkor találkozott, amikor Gaál András vette át a Szervátiusz-díjat 2019-ben. Gaál 2021-ben, Bráda 2022-ben hunyt el. Gaál Andrásról szólva kiemelte a tábor létrejöttében játszott szerepét, de szólt szerteágazó művészetszervezői és művészpedagógusi munkásságáról is, „a székelyföldi, a Hargita megyei, a csíkszeredai művészeti életnek az egyik legfontosabb személyisége volt”. Mint mondta, ő és Márton Árpád „a nemzedékeket kapcsolta össze”, a fiatalabb művészek szakmai pályafutása szorosan összefügg az ő személyiségükkel, munkásságukkal.
– Szintén 2021-ben kellett búcsúztatnunk Kádár Tibort is. Akik itt vannak, s korábban is itt voltak, azok nagyon jól fel tudják idézni magukban az ő személyiségét, azt a beszélgető embert, akitől mindig lehetett valami érdekességet hallani, akitől mindig lehetett tanulni, aki élt-halt a művészetért, és erről olyan színesen, olyan érdekesen tudott beszélni, és mindez a festészetéből is sugárzott – mondta.
Megjegyezte, hogy bár Kádárt elsősorban a Kalotaszeg festőjének tartották és tartják most is, „de pontosan olyan nagy lélekkel tudta megeleveníteni a gyimesi emberek életét és egyéniségét”, mint a kalotaszegiekét.
– Rossz év volt számunkra 2021, mert akkor kísértünk utolsó útjára két textilművészt is – tette hozzá, mondván, hogy a Csíkszeredából Magyarországra áttelepült Bakos Erzsébet, akárcsak a csomafalvi születésű, Brassóban, majd Sepsiszentgyörgyön tevékenykedő Köllő Margit a tábor meghatározó egyéniségei voltak.
Kiemelte Antal Imre színes egyéniségét is, aki bár soha nem volt a tábor lakója a szó szoros értelmében, gyakran megfordult a Borospatakán alkotó művészek körében, „mindig éreztük a jelenlétét”. A 2017-ben távozott művészt sokan ismerték, szeretik azokat az alkotásait, „amelyek ebből a környezetből szívták magukba mindazt, ami jellegzetes, ami szép, ami fontos, ami emberi”. Ugyancsak 2017-ben hunyt el Nagy Ödön is.
Az idei tábor gazdag, színes és változatos terméséről szólva Nagy Miklós Kund elmondta, hogy számára minden kiállítás egy ünnep. Mint mondta, a megemlékezés mellett „ez az öröm ideje”.
A kiállítást Márton Árpád komponálta meg, a különböző stílusú, műfajú, tematikájú műveket úgy válogatva össze, hogy az összhatás egységes legyen, az alkotások egymást erősítsék.
– A rendezést elsősorban Márton Árpádnak köszönhetjük – hívta fel a figyelmet a művészeti író. –, mozgékonyságban, energiában, szívben, gondolatban ő az egyik legfiatalabb közöttünk. Ő a példamutató ember, s aki mellé a fiatalok szívesen odaállnak segíteni.

Az idei tábor termését felvonultató kiállítás kapcsán hangsúlyozta, nem emlékszik, hogy ennyire markánsan kirajzolódtak volna a műfajok és azok a különleges vonulatok, amelyek stílusban, tematikában, eljárásokban jelzik, hogy milyen sokféle a művészetünk, no meg azt is, hogy ez a nemzedéki összefogás milyen érdekes módon gazdagítja a tábort azzal, hogy egyesek a hagyományos eljárásokkal a művészetek hagyományos szellemében alkotnak, mások pedig már az új világ új eszközeit is felhasználva hozzák létre műveiket.
– Én itt nem akarnék különbséget tenni a művészeti alkotások között, nem az a lényeg, hogy mivel és hogyan jönnek létre, hanem az, hogy amit elénk állítanak mennyire képes minket közönséget megszólítani, mennyire képesek közvetíteni valami olyat, ami számunkra a mai világban fontos. És itt nagyon sok minden van, olyan, ami akár a múltról szól, akár a jelenről, akár a hely szellemét mutatja fel, akár valami jelképes világot, a hitvilágot tárja elénk; akár úgy, mint a népi szellemet, a népéletet, a népművészetet, mint alkotói forrást használják fel – mondta Nagy Miklós Kund.
Nem kívánt az egyes alkotók műveiről szólni, azt azonban kiemelte, hogy nem lehet elmenni amellett, „hogy a táj mennyire megfogja a művészeket”.
– Számomra ez az őszi találkozó, a borospataki alkotótábor mindig nagyon tanulságos találkozás. Mindig sokkal gazdagabban távozom innen lelkileg és tapasztalatokban. Ezeket a tapasztalatokat a későbbiekben az írásaimban is felhasználom – mondta végezetül Nagy Miklós Kund.
Az ünnepi hangulatról Molnár Szabolcs gondoskodott. Ezúttal nem prímásként tette, hanem értékőrző és értékközvetítő munkája másik vetületét mutatta meg: jó hangú gyermekek adtak elő rendre különböző tájegységek autentikus népdalaiból.
Mint mondta, a gyermekek Györfi Erzsébet népdalénekes tanítványai, s a gyermekek produkcióiból rövid videoklipek készülnek, amelyeket immár jó ideje az Erdély Televízió tűzi műsorra Hangőrző cím alatt. A táborzáró est folyamán a gyermekek többször is megörvendeztették a hallgatóságot csengő énekhangjukkal, méltán jutalmazta vastaps fellépéseiket. A jó hangulat megteremtésének elengedhetetlen szereplői voltak a háziak magyar vizslái, nyalka alakjuk némelyik alkotáson is feltűnt.
Szász Mária és Szász István a tábor létrehozói, fenntartói. Kérdésemre a kezdeteket elevenítik fel.
– Márton Árpiékkal, Gál Andrisékkal korábban is összejártunk, nagyon jó lelki barátok voltunk már évekkel ezelőtt. Aztán mikor létrehoztuk a skanzent, megépült benne a rendezvénycsűr, úgy gondoltuk, hogy ezt tartalommal kellene megtölteni, és már a kezdetekkor beszéltünk róla, hogy jó lenne itt művésztábort szervezni. Ugye a nagyfiam a művészetiben végzett, a vejem zenész… tehát mindenképpen ilyesmiben gondolkoztunk: zene, néptánc, népdal, festészet, azaz a művészet kapjon itt helyet – idézte fel a történteket Szász Mária. – Aztán épp egy szárhegyi tábor után jött át hozzánk Gaál András, Márton Árpád, Orth István és Kákonyi Csilla, körbejártuk a helyet, és akkor eldöntöttük, hogy kész, többet nem beszélgetünk róla, hanem elkezdjük.
És elkezdték. Gyakorlatilag a Szárhegyen összeszokott társaság vette birtokba őszelőn a skanzent, többnyire idős, kiforrott művészek vettek részt.
– Volt olyan esztendő is, hogy hetven év fölött volt az átlagéletkor, egyedül a fiunk volt huszonéves köztük – jegyezte meg a házigazda.
Mint mondta, művész barátaik felhívták a figyelmet arra, hogy csak olyan kollégájukat hívják meg, akik jól érzik magukat egymás társaságában.
– Így soha nem volt olyan, hogy valaki morgolódott volna, vagy elhúzódott volna – jegyezte meg.
Aztán a „nagy öregek” mellett megjelentek a fiatalabb korosztályok képviselői is, biztosítva a tábor töretlen folytonosságát.

Arra voltam kíváncsi, hogy miként tudnak közel két tucat művészt évente vendégül látni…
– Ezért van itt István – mutat férjére Szász Mária –, ő gondoskodik róla, hogy minden évben legyen egy disznó, amit egy hét alatt, tíz nap alatt a művészekkel együtt megeszünk. Meg a pálinkát is ő készíti.
– Amennyit adunk, az Isten kétannyit ad helyette – fűzte hozzá a ház ura. – Minket nem érdekel a merkantil világ, mi a saját kis világunkat építjük.
Mária még megjegyezte, hogy a személyzet, a szakácsok is szívükön viselik a tábor sorsát, s mindig olyannyira kitesznek magukért, hogy a művészek sorban köszönik meg nekik a feltálalt ételt.
A táborzáró vacsora után is nyíltszíni tapsot kaptak a konyhán sürgölődő nők.
árton Árpáddal is a kezdetekről, a célkitűzésekről és az eltelt időszakról beszélgettünk.
– Új környezetbe hívtuk meg a szárhegyi táborlakókat, a Gyimes völgye sajátos légkörrel rendelkezik. Kíváncsiak voltunk, hogy ez hogyan csapódik le az alkotásokban. A kezdeti csapat összeszokott emberekből állt, akik már táboroztak együtt, és akiknek határozott elképzelésük volt egy alkotótáborral kapcsolatban.
A művész kiemelte, hogy a tábor a Szász házaspár kezdeményezésére jött létre, s ők is tartják fenn immár jó bő évtizede.
– Az alkotónak óriási elégtétel az, hogy van, aki alányúl, próbál segíteni neki, lehetőséget biztosít a zavartalan alkotásra – hangsúlyozta Márton Árpád.
Azt is megjegyezte, hogy már a kezdetektől figyeltek arra, hogy olyan művészeket hívjanak meg, akik minőségi munkát hagynak maguk után. A minőségre való törekvés a továbbiakban is megmaradt, ugyanis mind olyan középkorú vagy fiatal művészeket hívtak meg, akik már bizonyítottak, vagy arra érdemesnek találtattak, hogy megelőlegezzék számukra a bizalmat.
– Egyre többen mennek el az alapítók közül, ritkulnak soraink, de úgy látom, van pár olyan növendékünk, aki szívesen keresi társaságunkat, s akik talán továbbviszik azt, amit mi elkezdtünk – jegyezte meg. – Nem tudom, hogy mennyit ad még számomra a Jóisten, de ők tovább fogják csinálni. S az is elégtétellel tölt el, hogy egyre nagyobb híre van külföldön is a tábornak, izgalmas, hogy a külföldiek hogyan látják, hogyan fogalmazzák meg ennek a tájnak a lelkét, szépségét.

Orth István az első tábortól kezdve részese a borospataki történéseknek.
– Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy még mielőtt indult volna ez a tábor, Szárhegyről lehívtak egy csoportot – Gaál András, Márton Árpi és szerénységem –, eljöttünk ide megbeszélni, hogy akkor legyen majd tábor. Ezt így megbeszéltük, és a következő évben el is indult ez a tábor, úgyhogy én így mint alapító tag vagyok jelen, minden egyes évben részt vettem a munkájában.
– Akkor milyen cél vezérelte önöket? – kérdeztem az örökmozgó, vidám művészt.
– Lehet, hogy nagy szavakat mondok: a szárhegyi tábor akkor már ugye a klasszikusok által működött, és nem volt világos, hogy mi lesz a jövője. Lehet, hogy volt egy nem kimondott hátsó gondolat, hogy itt a szárhegyi hagyományokat kellene éltetni. Volt egy ilyen. De itt van a Gyimesek világa: én bihari vagyok, Nagyszebenben élek, s ez a környék elbűvöl. Az idő bebizonyította, hogy jó volt az elképzelés, magántámogatással is jól működik a tábor.
A művész a folytonosságról is beszél, „úgy néz ki, akarat van hozzá, hogy ez továbbra is működjön”. Örvendetesnek tartotta a középnemzedék és a fiatalok jelenlétét, „annak ellenére, hogy a fiatalok ígérnek, de még nem tudjuk, hogy mi lesz belőle”.
– De ennek így örvendünk, és meg kell előlegezzük ezt a bizalmat…
Végszónak is megfelel a művész bizakodó kijelentése. Utam a csűrből a tábor kapujáig a frissen felavatott emlékoszlop előtt visz. A leereszkedő este, a madárcsicsergés és a patakcsobogás kísér autómig, s csendben, szótlanul autózunk hazafelé az egyik táborozóval, Ádám Gyula fotóművésszel, a tartalmas délután emlékeivel felruházva.
A tizenhárom még akár szerencsés szám is lehet…

Az idei borospataki művésztábor résztvevői

Ádám Gyula fotóművész (Csíkszereda), Bajkó Attila festőművész (Gyorok), Balásy Csaba fotóművész (Csíkszereda), Bandi Kati textilművész (Marosvásárhely), Csomortáni Gál Judit textilművész (Csíkpálfalva), Csomortáni Gál László festőművész (Csíkpálfalva), Egri András tűzzománcművész (Kolozsvár), Egri István üvegművész (Kolozsvár), Fazakas Barna grafikus (Csíkszentkirály), Ferencz Ernő szobrászművész (Páty), Forró Ágnes festőművész (Kolozsvár), Kövecsi K. Imre szobrászművész (Agyagfalva), Kristó Róbert fotóművész, grafikus (Csíkszereda), Magyari Márton festőművész (Szentendre), Márton Árpád festőművész (Csíkszereda), Nagy Előd festőművész (Budapest), Orth István grafikus, festőművész (Nagyszeben), Petrovics István szobrászművész (Sepsiszentgyörgy), Pósa Károly festőművész (Magyarkanizsa–Budapest), Szász Bányász Anna fotóművész (Csíkszereda), Szász István festőművész (Csíkszereda), Szepessy Béla grafikus (Nyíregyháza), Tóth Szvetlána grafikus, tűzzománcművész (Budapest), Varga Edina textilművész, festőművész (Budapest), Vdovkina Anastasia tűzzománcművész (Kolozsvár), valamint Nagy Miklós Kund művészeti író (Marosvásárhely).