„Szeresd az Urat, a te Istenedet … és felebarátodat!” – Luk 10:27

Minden év elején megszervezik az egyetemes imahetet, amikor keresztyének, felekezeti hovatartozástól függetlenül, együtt imádkozhatunk. Az egyes imahetek témáját különböző országok keresztényei állítják össze, imaigényüket is kifejezve egyben. Ebben az esztendőben egy nyugat-afrikai országban, a furcsa nevű Burkina Fasóban élő keresztyének fogalmazták meg szeretetre való igényüket az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül. Az ország területe nagyjából megegyezik Románia területével, lakossága is szinte annyi, mint a miénknek. Az ország 56%-a azonban muzulmán, míg a keresztyének aránya 23 százalék. A legtöbb afrikai országhoz hasonlóan Burkina Faso is gyarmat (volt). Ki volt szolgáltatva Franciaországnak, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” elvét valló országnak.

Burkina Faso 1960-ban nyeri el függetlenségét. De azóta egyik „demokratikus” kormányt váltja a katonai diktatúra. Az ország nevének jelentése: „a becsületes emberek országa”. Gazdaságilag gazdag ország lenne, aranybányával rendelkezik, de ennek kincsét Svájc és India exportálja. A mezőgazdaságát meghatározza és nagyban függővé teszi a szárazság. Éppen ezért az ország lakossága mélynyomorban él. A vallási megosztottság és fanatizmus sem hagyja nyugodni az országot. Ezenfelül a térségben „garázdálkodik” az iszlám szélsőséges Boko Haram terrorszervezet. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között az ottani keresztyének éhezik és szomjúhozzák Isten országát és a szeretetet. Hordozzuk őket imáinkban!
Az imahét témája az irgalmas szamaritánus példázata. Sokatmondó történet, amelyben a kiszolgáltatott és kizsákmányolt ember segítségkérése hangzik el. Ugyanakkor önmagunk felé tartott tükör is. Életünk Jeruzsálem és Jerikó között, áldás és átok között szomjúhozza és éhezi a szeretetet, könyörületet, irgalmat. Még csak nem is Istenét, hiszen azt naponta érezzük, hanem a mellettünk élő embertársainkét. Sokszor pedig nem is onnan tapasztaljuk a segítséget, ahonnan elvárjuk. Ám ha megfordítjuk a kérdést, és nem azt várjuk el, hogy rajtunk ki segít, hanem azt keressük, hogy mi magunk kin tudnánk segíteni, ki van rászorulva a mi segítségünkre, akkor járunk közel az imaheti igazsághoz. Isten eszközeként, sokszor megvetett, előítéletekkel megbélyegzett „szamaritánusokként” kell megtanulni az igazi krisztusi lelkületet. Az örök nagy kérdésre: „mit cselekedjek, hogy az örök életet elnyerhessem?”, jó, ha tudatosítjuk önmagunkban, hogy „aki hisz a Fiúban, annak örök élete van!”, és ennek a hitnek kell meglátszódnia életünkön, cselekedeteinken, beszédünkön, gondolkodásunkon. Ez a hit kell meghatározza földi életünket, és akkor meglátjuk, ki a felebarát, ki az, akinek szüksége van rám, aki rám van utalva, és iránta való érzelmektől mentesen gyakoroljuk az irgalmat. Így legyünk a mennyei Atyának áldott gyermekei! Ebben legyen Isten segítségünkre!