– Hogyan lettél szaxofonos, pontosabban klasszikus szaxofonos?

– Tulajdonképpen 2017-ben tartottam az első olyan koncertet az egyik brácsás barátommal közreműködve, ahol már szaxofonnal a kezemben léptem fel. A zenei tanulmányaimat Debrecenben végeztem, és 2021 óta vagyok hivatalos, diplomás előadóművész. Kezdetben a koncerteket többnyire Keresztúron és Segesváron tartottam, de felléptem szólistaként, kamarazenészként, illetve zenekari tagként Budapesten, Debrecenben, Bledben, Kolozsváron, Nagyváradon és Szatmárnémetiben is. Viszonylag kevés versenyen vettem részt, mert elsősorban építőmérnöknek tanultam, s jelenleg is mérnökként dolgozom főállásban. Tavaly azonban eljutottam a Jászvásáron megrendezett Nemzetközi Szaxofonversenyre, ahol harmadik díjat kaptam egy elég nívós mezőnyben, nemzetközi zsűri előtt. Inkább az ösztöndíjaimra vagyok büszke. 2020-ban például nekem ítélték a Magyar Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíjat. Most a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia szaxofon tagozatán, mesterképzésen fejlesztem tovább magam. 

– Hogyan állja meg a helyét a szaxofon klasszikus hangszerként?

– A szaxofon az életútját klasszikus hangszerként kezdte. Feltalálója, Adolphe Sax, 1846-ban szabadalmaztatta találmányát, és abban az időben a dzsessz még egyáltalán nem létezett Európában. Sax az új hangszerrel ötvözni szerette volna a rézfúvós hangszerek hangerejét a fafúvósok kifinomultságával. A fafúvós hangszerek virtuózok, könnyedén játszadoznak a hangokkal, de az anyaghasználat miatt a hangerejük korlátozott. A rézfúvós hangszerek kevésbé virtuózok, viszont dobhártyát repesztő hangerővel tudnak szólni. A szaxofon ezt a kettőt kombinálja, s ebben rejlik a hangszer különlegessége. Feltalálásának idejében az akkori kortárs zeneszerzők előszeretettel alkalmazták műveikben, de a hangszer klasszikus zenei repertoárja nagyon lassú tempóban bővült. Az 1920-as években a dzsesszzené­szek körében vált igazán népszerűvé, s ekkor a zeneszerzők újból elkezdtek műveket komponálni a hangszerre. A dzsessz nem szorította háttérbe a klasszikus zenében használt szaxofont, hisz segítségével több zeneszerző és előadóművész megismerhette a benne rejlő lehetőségeket. Úgy fogalmaznék, hogy a két zenei stílus együttes jelenléte vitte előre a hangszer fejlődését. Egy szaxofonos leginkább szólót játszik, vagy kamarazenei formációban látható, szimfonikus zenekarban a mai napig ritkaságnak számít. Technikai szempontból aligha van különbség a dzsessz és a klasszikus szaxofonjáték között. Hangzásvilágban azonban számottevő az eltérés, és ezt általában a közönség is nagyon hamar észreveszi. A dzsesszzenészek nem fektetnek hangsúlyt arra, hogy milyen hangszínen játszanak, helyette minden figyelmüket a megszólaltatott dallamra irányítják. A klasszikus szaxofonnál viszont nagyon fontos, hogy a kottában szereplő művet puhán és egyfajta „éteri” hangszínen szólaltassuk meg. 

– Miért nem Debrecenben kezdted el az előadóművészi pályádat?

– Azzal a céllal jöttem haza, hogy a Magyarországon megszerzett tudást itthon kamatoztassam, illetve mutassam meg az erdélyi közönségnek azt, hogy mit tudok. Magyarországon sokkal ismertebb a klasszikus szaxofon, mint Romániában. Itt még gyerekcipőben jár a szaxofon oktatása, valamint a klasszikus zenei hangversenyeken való alkalmazása. Majdnem mindenki a dzsesszzenével vagy a könnyűzenével azonosítja. Arra gondoltam, hogy itthon meg lehet, sőt meg kell mutatni a hangszer másik oldalát is. A szaxofon számomra sokkal több mint hobbi. Nagyszabású terveim vannak a hangszeres zenével, és kész vagyok bejárni a fejlődés összes szintjét ahhoz, hogy végül célba érjek. A cél pedig az, hogy zenetanárként adjam tovább azt a tudást és szeretetet, amelyet a szaxofonnal kapcsolatban megtapasztaltam. 

– 20. századi, kortárs műveket vagy korábbi zeneszerzők darabjait játszod?

– A 20. századi zene áll hozzám a legközelebb. A jelenlegi repertoárom csak 20. és 21. századi zeneműveket tartalmaz. Ahhoz képest, hogy mennyire fiatal maga a hangszer, most már egy elég bő műsorkészlettel rendelkezik. Ha ehhez még hozzáadjuk az átiratokat is, akkor tényleg van miből válogatni. Az Udvarhelyen sorra kerülő, március 24-ei koncertre igyekeztem úgy összeválogatni a műveket, hogy kivétel nélkül eredetileg szaxofonra komponáltak legyenek. Az is fontos szempont volt, hogy stílus szempontjából különbözzenek egymástól azért, hogy a hangszer sokszínűségére is felhívjam a figyelmet. A koncerten elhangzik a klasszikus szaxofonrepertoár egyik legismertebb műve, Alekszandr Konsztantyinovics Gla­zu­nov szaxofonversenye. A rákövetkező mű Erwin Schulhof zeneszerző Hot Sonate című műve, majd Veress Gáspár Ethiosonatája és Ta­ka­shi Yos­hi­mat­su Fuzzy Bird So­na­ta című darabja. Veress szonátája az egyetlen 21. századi darabja a koncertnek, s érdekessége, hogy a zeneszerző kimondottan nekem dedikálta a művet.

– Mi a szaxofon legnagyobb kihívása? 

– A szaxofon jelenleg a fafúvós hangszerek közül a leggyorsabban fejlődő hangszer. Tíz év alatt annyit fejlődött, változott, hogy dinamikája össze sem mérhető más fafúvós hangszerek fejlődési ütemével. Az egyik legnagyobb kihívás, hogy lépést kell tartani a folyamatosan alakuló technikákkal és megismerni az új, kortárs darabokat. Nem könnyű, mert minden frissen komponált mű újabb és újabb játéktechnikát igényel.    

– Hogyan viszonyult a közönség a turné eddigi fellépéseihez?

– A turné során társammal, Veress Gáspár zongoraművésszel, felléptünk Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Nagyváradon, az udvarhelyi koncert lesz az utolsó állomásunk. Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, hisz a klasszikus szaxofon egy új szín az erdélyi kamarazene világában. A régióban ritka az olyan koncert, ahol a közönség a klasszikus zene és a szaxofon párosításával találkozhat. Elsősorban emiatt találják egzotikusnak a koncertet, de sokat számít a repertoár is, ami szintén elrugaszkodik a megszokott előadóestek műsorától.