A dunaharaszti Laffert-kúriában állította ki újabb munkáit Xantus Géza festőművész. A tárlatot megnyitó Pajor András atya elöljáróban elmondta, hogy az alkotókat általában elődeikhez, egymáshoz hasonlítják, de a Csíkszeredában élő művész nem hasonlítható senkihez, egyedi hangja van. 
– Mi keressük a magyar művészetben a világszínvonalat – emelte ki a méltató –, Xantus Gézával alapvetően megtaláljuk. Már nincs nagyon kihez hasonlítani.
Pajor András szerint Xantus Gézát nem lehet hamisítani, mint ahogy a Tokaji aszút sem lehet hamisítani. „Hiába van rajta zárjegy.” A továbbiakban felidézte egy korábbi nagybányai találkozásukat, amelynek alkalmával Véső Ágoston idős festőművész felhívta a figyelmét arra, hogy manapság azt szokták mondani, már túl vagyunk a szép, jó és igaz alapkategóriákon.
– A kérdés az, hogy mit kapunk helyettük? Mi van helyettük? Ami az értékállóságot, az időfölöttiséget szavatolja. Mi van helyettünk, ami a katarzist – ami mégiscsak a művészet lényege lenne – beállítja és meghatározza? – tette fel a kérdést Pajor András.
Mint mondta, nem prófétája, de prókátora lenne a hagyományos örök érvényű esztétikai elveknek, az egy szép, jó és igaz elveinek.
– Ezek vezetnek el a katarzishoz, és nekünk, keresztény embereknek gyakorlatilag a katarzis beteljesül a metanoiában. A katarzis mint belső erkölcsi megtisztulás, ami nem feltétlenül konkrét cselekvési programmal, de mégis egyfajta szemléletváltással, megtanítással mégiscsak fölépít bennünk egy-egy művészeti élményt, ez beteljesül számunkra a teljes belső, immár természetfölötti és egyértelműen krisztusi megújulással, a metanoiával – hangsúlyozta. – Xantus Géza az a szakrális művész, aki el is vezet bennünket idáig – fűzte hozzá.
A méltató szerint a kezdet a szép, jó és igaz kategóriája. Fontosnak tartotta erről beszélni, ugyanis „két feladatunk van”.

– Az egyik az, hogy képviseljük, az időtálló kategóriákat, mert semmit nem kapunk helyettük, hogyha ezt elveszik tőlünk. A művészet fogalma, mércéje gyakorlatilag annyira képlékennyé válik, hogy már nem is tudjuk, hogy meghatározható-e mindez művészetként. A másik pedig, hogy nem vethetjük el a kortárs művészetet önmagában véve és egy az egyben, mert akkor nem örökítünk semmit az utókorra. Márpedig ennek a korszaknak is meg kell hogy legyenek azok a művészei, azok az alkotásai, amelyek sajátosan a mai kor kísérletező kedvére hagyatkoznak – fűzte hozzá. 
A továbbiakban kifejtette a mű, vagy akár egy életmű egységének fogalmát, mint mondta, nem a technika, hanem a műfaj a meghatározó.
– Teremhetünk új műfajokat – hangsúlyozta –, mert azon a csatornán keresztül akarok átadni egészen sajátos üzenetet, egészen sajátos formában. A műfaj már az üzenet része. 
Véleménye szerint az egység „hitetlenül is felfogható”, mint ahogy „felfogható hitetlenül is a szépség fogalma is”.
– Amikor az ember azt mondja, ami gyönyörködtet, ami a legmélyebb emberi vonásaink, legmélyebb húrjaink megfektetésével gyönyörködtet, az a szépség – hangsúlyozta. – De mi mit mondunk keresztényként? Melyek ezek a legmélyebb húrok? A legmélyebb húrjaink az Istenhez való hasonlóság vonásai – hangsúlyozta.

A méltató szerint, amikor megszületünk, az Istenhez való hasonlóság révén az esztétikai kategória „bennünk lappang”, s egy táj vagy tájrészlet attól szép, hogy „az ember ránéz azzal a fajta esztétikai kategóriával, amelyet a tájra rá tud vetíteni, s azt mondja, a tájnak ez a részlete megvalósítja a szépség fogalmát”.
– Amikor a műveket nézzünk, valóban bennünk van az Istenhez való hasonlóság mércéje, mint az emberi méltóság alapja, jelen van a gondolkodásunkban, a szemléletmódunkban is, és rájuk tudjuk vetíteni azt az esztétikai kategóriát, ami bennünk él és harmóniát akar teremteni. Ha a kettő összecseng, ez a művészeti élmény – hangsúlyozta.
A következőkben kitért a jó és az igaz fogalmára, mondván, hogy a jó az, amikor mindenfajta eszköz, gondolat, maga a kompozíció megfelel az üzenetnek, az igaz pedig az, amikor az üzenet megfelel a valóságnak. Megjegyezte, ezek teszik életszerűvé az alkotást.
– Mitől életszerűek Xantus Géza képei? – tette fel a szónokinak szánt kérdést. – Mi történt? A nagykörúton nem ezt látjuk. 
Mint mondta, nagyon sokat gondolkodott a kereszténység, keresztény kultúra, keresztény művészet, keresztény gondolat átadásának mai áramlatain, és főképpen azokon a hatásokon, amelyek néha fakóbbnak tűnnek.
– Erre mondja az Üdvözítő, hogy a világ fiai a maguk módján nagyon sokszor okosabbak a világosság fiainál – idézte a szentírási történetet. – Tehát rosszallva mondja ezt az Úr Jézus is.

Megjegyezte, hogy a ma emberében gyakran felvetődik a kérdés, hogy mi lehet vonzó a szentek ábrázolásában?
– A szentek, a mennyei jelenetek ábrázolása, mindenfajta szakrális ábrázolás egy egészen kicsit idegen tőlünk. És az ember arra gondol, hogy vonz engem? Nagyon sok fiatal erre gondol: vonz engem, hogy a szentek megjelennek glóriával, felhők lebegnek alattuk? – hangsúlyozta Pajor András. – Nyilvánvaló, hogy az ábrázolásnak ilyennek kell lennie, ami szent, számunkra az az e világból kiragadott valóság.
Mint mondta, a fiatalok úgy vélik, ráérnek nyolcvanévesen is a mennyországra törekedni, addig az itteni élményeket kell megélni, mert „nem lesznek a mennyországban virágzó fák, meg nem lesz a mennyországban jópofa beszélgetések a villamoson, nem lesz a mennyországban szörfözés a Balatonon, és nem lesznek jó hangulatú esték, ahol bonthatunk egy sört”.
– Nagyon életszerű mindez, még csak nem is mondhatom bűnösnek vagy romlottnak, amikor ezen a szinten megáll a földi kalandozás megannyi vágya és irányultsága. De hát akkor mitől életszerű az a mennyország, amire viszont úgy gondolunk, hogy a boldogságra vonatkozó vágyainkat mindenestől teljesíti, olyan szinten, amit itt a földön el sem tudunk képzelni – intézte hallgatóságához a kérdést, megadva a választ is: az otthonosságot, a hazaérkezést képzeli el a mennyei világban, „és ez meglehetősen életszerű”.
Mint mondta, Xantus Géza festményeiben is ezt az otthonosságot, valósághűséget fedezte fel, nem érzi idegennek a súlytalanul lebegő ember- és angyalalakokat.
– Gézának a festményein a szakrális gondolatokat teljesen életszerűnek érzem. Ez az, ami idehozza és otthonossá teszi nekünk magát a mennyei életet. Arra, ami egyébként az életünk értelmét alkotja, egész életünkben készülnünk kell – zárta beszédét Pajor András.