Nem írok Zseléről, mert most már mindenki látja, miről szól a háború. Nem írok az unióról, mert mindannyian érezzük a szankciók (mellék)hatásait. Nem írok a kábítószerekről s az energiaitalokról sem, mert a háború óta Konstanca nagyobb elosztóközpont lett, mint Amszterdam. S a kokain-tranzit útvonala e drága Románia lett. Szegény rendőrök csak kapkodják a fejüket s a drogtesztet (elő), mert már saját kollégáikat is le kellett buktatniuk. Ehhez képest, hogy a félkarú rablók kikerülnek a kocsmákból, már nem is bír jelentőséggel. Nem írok a hazai médiumokról sem, mert rég nem vagyok a kedvencük. Nem írok a szinódusról sem, mert a németek rég elvitték bolondfelé. Ha bíboros lennék, biztos lenne még vagy öt pontom nekem is. Nem írok Muskról sem, mert már ő is Orbán kottájából játszik. Nem írok a vírusról sem, mert az oltásellenesek hálózata nélkül is jól be vagyunk hálózva virtuálisan. Most már készpénz nélkül is. Nem írok az adóügyekről, mert az IT-szektor sohasem fog felérni a mezőgazdasággal. Nem írok a Nobel-díjakról, mert évekkel ezelőtt az is baj volt, hogy a magyar kormány miért fordít annyi pénzt a kutatásra. Most lám sunnyognak. Nem írok a szépségversenyről sem, mert egyik román honatyánk azzal gúnyolódott, hogy ők csak kölcsönadták a román lányt Magyarországnak… Nem írok a baloldalról, mert szerintük minden, amit a jobboldal csinál, az fasizmus és nácizmus. Ők meg lopakodva és szemtelenül dicsőítik a kommunizmust, most már kapitalista trükkökkel. Nem írok rosszat senkiről és semmiről, mert akkor az agresszor oldalán állnék és putyinista lennék. Túl vékony lett a mezsgye, ami mentén még nem annyira érzékenyek az emberek, hogy megsértődnének. Mert, hogy engem melyik skatulyába tesznek, nem lényeges. Így legalább csak egy főnököm van, akire érdemes odafigyelnem. S ez maga Jézus Krisztus.
Írok inkább olyasmiről, ami felemel. Ami pozitívum. Ami erőt és lelket önt belém, s az olvasókba. Olyasmiről, ami engem életben tart s előre lendít. Amiért nem éri szó a ház elejét. Amitől a fészbukos rajongóknak is elakad a lélegzetük. Ahonnan sugárzik egy csepp jóság. Mint a rendőr bácsi üvegszeméből. Ami lelkesít és ösztönöz, arról írok. Amit bátran, naivul másoknak is elújságolhatok, mint a nagylány, aki anyukájának így vallotta be, hogy minek lett a részese: – Anyúú. Képzeld, megtaláltam életem szerelmét! Idén már ötödször….!
Olyasmiről írok, ami valóság. Ami megtörtént. Velem. A minap. Egy kilencvenéves beteg férfit látogattam meg. Beszélgettünk, imádkoztunk. Elvégezte a szentgyónását. Magához vette a Szentségi Jézust. Összeaszott teste még csonka is. Hiszen nemrég levágták fél lábát, hogy a köszvény ne terjedjen tovább. Sugárzó, kicsiny szemeiből életerő árad. Hangosan imádkozott velem együtt. Énekelt. Fogta szorosan a kezemet. A múlt hónapban a fia, aki gondozza, megkért, vigyem el a pénzt, és írjam be az idei egyházadót, mert neki nincs ideje bejönni a hivatalba. Most vittem is magammal a bizonylatot. Ott lapult a belső zsebemben. 
A szentáldozás után, a kicsiny, törékeny öregember csillogó szemekkel fordult felém: – Plébános Úr, hozta a ’kitáncát’?...