György Gábor fafaragó mester Csíkszentkirályon született, nevelkedett és a mai napig ott él feleségével. Szülőfaluja idén Vitos Mózes-életműdíjjal köszönte meg a munkásságát. Faragott alkotásainak száma igen jelentős, nemcsak a saját közösségét ajándékozta meg velük, hanem a teljes Kárpát-medencét, sok helyen megtalálhatók ezek a fából életre keltett tárgyak. Az alcsíki településre látogatókat a falu bejáratánál, a hivatalos falunévtábla után, fából faragott névtábla is köszönti. Beljebb, a falu szövevényes útjain haladva számos famíves tábla mutatja az irányt. Amennyiben a látogató séta közben megpihenne, az utcasarkon vagy a porta elé elhelyezett, népi motívumokkal díszített „pletykapadokon” megteheti. Ha már leült, nem árt körbenéznie, mert egészen biztosan lát majd faragott székelykaput, amely – ahogyan én ismerem – György Gábor bácsi ötlete és kétkezi munkájának gyümölcse. Az iménti „bácsi” jelzőért elnézést kérek, de hát az idő szalad, és születésétől mostanáig bizony szép idő eltelt, hetvenegyedik évében jár. Pad és székelykapu a ház előtt, rajta a felirat, hogy ki is lakja e házat, amely megerősítésül szolgált nekem és fotós kollégámnak abban, hogy egészen biztosan jó helyen járunk: „Itt lakik György Gábor és neje Rozália”. [caption id="attachment_117908" align="aligncenter" width="1017"] Faragott székelykapu-részlet[/caption] Kisgyermek kortól szeretni kell a szakmát Betérve a kapun, az ott töltött idő alatt a ház urával és feleségével kellemes beszélgetést folytathattunk a munkájáról. Arra voltam kíváncsi, mikor kezdett el fafaragással foglalkozni. – Azt hiszem, hogy ez ilyen velem született adottság – mondja Gábor bácsi. – Én kicsi gyermek korom óta faragcsálok, talán óvodás voltam, mikor bejött édesapámhoz az egyik szomszéd néni s mondta neki, hogy „Te, Gábor, kellene csinálj egy kecskét nekem!”. Amíg ők ketten beszélgettek, az idő alatt én hamar kiszaladtam – de jelzem, óvodáskorú lehettem! –, volt egy kicsi bicskám, s én addig a kecskét elkészítettem. Tehát a faragásra való hajlam már korai gyermekéveimtől él bennem. Székelyudvarhelyen végeztem az állategészségügyi technikumban. Iskoláséveimet végigkísérte a faragás szenvedélye, a bicskát örökké magamnál hordoztam, és amikor kiengedtek szünetre, volt egy nagy farakás az iskola udvarán, s amíg a többiek játszottak, én a farakás mögött faragtam. Ezt követően Csíkszeredában, a Művészeti Népiskolában sajátítottam el a fafaragás csínját-bínját, ezelőtt negyven évvel. Most az egykori osztálytársam a vezetője annak a faragóműhelynek, ahová egykoron én is jártam. Kezdetben fakanalakat, lapítókat és tekenőket készítettem. Ha csak azt veszem figyelembe, hogy mióta faragok komolyabb dolgokat, még akkor is negyvenkét esztendőt kell említenem, ennyi ideje foglalkozom faragással – elevenítette fel a kezdeteket György Gábor. Örömmel számolt be faragott műveinek sokaságáról, említve közülük néhány olyant, amelyre különösen büszke: – Eddig nyolcvan székelykaput készítettem, ha jól emlékszem, kilenc keresztet, emellett utcatáblákat, falunk testvértelepüléseit felsoroló táblát, a falu elején látható, fából készült névtáblát és a pletykapadokat. [caption id="attachment_117909" align="aligncenter" width="389"] Megemlékezésre állított kereszt[/caption] Stílus és technika Kíváncsiságom még inkább megélénkült, amikor láttam a faragott tárgyak szépségét, így hát tovább érdeklődtem a technikai dolgok felől, főleg arról, hogy mi a különbség a szobrok faragása és a motívumok elkészítése között: – Talán a szimbólumok faragása, az úgynevezett „stílfaragás” mondható nehezebbnek, hisz egy-egy bonyolultabb minta elkészítéséhez esetenként hetven-nyolcvan különböző vésőre van szükség, míg a székelykapu esetében körülbelül tíz-tizenöt vésőt kell használni. Maga a folyamat nem is annyira bonyolult, főleg annak, aki tudja, mihez és hogyan kell nyúlni. Eleinte nekem sem ment könnyen a szoborfaragás, de egy év oktatás során beletanultam. Sajnos a rendszerváltás előtti időben beszüntették, nekünk csak annyit mondtak, hogy Bukarest nem engedi tovább. Az elején hobbifaragóként első munkáim között készítettem fából faragott csillárokat és hozzá faláncokat, néhány most is megvan közülük, azonkívül pár kopjafát is faragtam, de egy idő után többnyire csak a kapuk készítésével foglalkoztam. A díszítőelemeket, amelyek igencsak bővelkednek motívumokban, még korai éveiben sajátította el és használja azóta is. – Ez népművészet, ezt még az iskolában tanultam, és azóta is használom, ilyenek a tulipán, a szegfű, az árvácska, a madarak és a levelek. Mindegyik más-más jelentőséggel bír a néphagyományban, a tulipán a női jelkép, a szegfű a férfié, a bimbóból az élet fakad, ezt hivatott jelképezni, és sorolhatnám. Az én kedvenc szimbólumom a gyöngyvirág, gyermekkoromtól kezdve használom ezt a szimbólumot, ezért gyakran megjelenik a munkáimon. Vannak külön kérések is, például az egyik fiú testvérpár, akiknek én készítettem a kaput, az egyiknek a kapuján egy táncospár jelenik meg, mivel táncol az együttesben, a testvérének pedig lovak vannak a kapu bejáratán. [caption id="attachment_117912" align="aligncenter" width="1017"] Székelykapu-makettek FOTÓ: VLAICU LAJOS[/caption] A tudás továbbadása Amint mesterségének továbbadására terelődött a szó, kiderült, hogy ebben még mindig várat magára a dolog – Két leányom van, mind a kettő férjhez ment, van egy leány unokám és egy fiú, ő most ötödik osztályos, és úgy látom, szeret faragni nálunk, jó pár dolgot el is tettem, amiket ő készített. Majd ha nagy lesz, megmutatom neki a szakmát, de még csak ötödikes, hosszú az út, ameddig felnő. Ki tudja, hogy nem-e az ő feje is, mint a többi fiatal nagy részének, elcsavarodik külföld irányába – tette hozzá szomorúan György Gábor mester. – Korábban volt néhány fiatal, aki megkeresett, de azok közül egy-kettő, ha itthon van azóta. Annak idején összegyűjtöttem őket az udvarra, voltunk legalább tizenöten, s jöttek és szerették nagyon csinálni. Majd készítettem vagy harminc darab citerát és alakítottam egy citerabandát, ami sajnos rövid ideig tartott, mindössze egy évig. Én nem titkolom a mesterséget. Azzal hogy a fiatalokat is megpróbáltam összegyűjteni, az volt a célom, hogy valaki vegye át, tanulja el a faragást, próbáltam, elmagyaráztam, megmutattam, lerajzoltam mindenkinek, hogy ki és mit faragjon. Nagyon szerettem volna, hogy kedvet kapjanak rá. Sajnos aztán elmentek Romániából, no de mindegy, ez egy idős ember szívfájdalma – és Gábor bácsi azonnal témát is váltott. – Jut eszembe, készítettem székelykapumaketteket, azokat meg lehet nézni a helyi polgármesteri hivatalnál, néhány közülük ki van ott állítva, azonkívül sok falucímert faragtam. Idegen országok hazai kincsei Miközben Gábor bácsi mesélt, a konyhában tevékenykedő felesége egyszer csak kiszólt: – Mondtad-e neki, Gábor, hogy Szeredában és más országokban is vannak munkáid? Erre Gábor bácsi elmesélte, hogy vannak faragott munkái Magyarországon is, de Felvidéken, Kárpátalján, sőt még Németországban is. – Sóvidéken, Atyhán, leégett egy templom, és oda készítettem egy Jézus-szobrot, hetven centiméter magas, rengeteg dolgot készítettem ajándékba. Kárpátaljára Szent János és Szent Orbán pápa-szobrokat készítettem. Szlovákiában, Krasznahorkaváralján van egy háromméteres kapu, Ukrajnában pedig, Tisza-Péterfalván is készült egy ugyanakkora faragott kapu, aztán Németországba is készítettem hármat. Egyet magánszemély megrendelésére, a másik egy tűzoltóság előtt áll, a harmadik pedig, ami ezek közül a legnagyobb, egy vár bejáratánál található. Ugyancsak Németországba faragott szekrénysort is készítettem. Magyarországon nagyon sok székelykaput faragtam, kicsitől kezdve a nagy méretűig, ezek mellett kereszteket, haranglábakat, pár darab kopjafát. Az alapanyagot a Kászonokból vagy Háromszékről szoktam beszerezni. A legjobb faanyag faragás szempontjából a cserefa, azzal jól lehet bánni – avatott be néhány mesterségbeli fogásba a fafaragó. A legkiemelkedőbb munkájáról is szívesen beszélt az idős bácsi: – Úgy körülbelül öt éve megkerestek Miskolcról, a martinkertvárosi plébániától, hogy készítsünk egy mellékoltárt. Ezt a munkát Péter Sándorral közösen végeztük, jobban mondva ő volt a kivitelező. Ez a munka jó hat hónapot felölelt. Sanyi a műhelyben méretre szabta a darabokat és amikor elkészült vele, én faragtam ki, ezt követően szereltük össze. Ez volt a legnagyobb munkám, barokk stílusú faragás. Sőt a legnagyobb székelykaput is Miskolcra csináltam, öt méter magas kapuról van szó, a felállításához egy nagy darura volt szükség. A cserefaanyagból készült kapu legalább két tonna volt, elkelt a segítség a felállításánál, de szerencsére voltak is jó erőben lévő fiatalemberek – emlékezett vissza a mester. [caption id="attachment_117913" align="aligncenter" width="369"] A martinkertvárosi plébánia mellékoltára FOTÓ: GYÖRGY GÁBOR[/caption] A fafaragás napjainkban Arról, hogy mennyire népszerű a napjainkban a ház tájékát faragott tárgyakkal díszíteni, megosztó válasszal szolgált: – Erre most tudnék jót és rosszat is mondani. A mostani divat annyira elvitte a fiatalok egy részének az ízlését, hogy talán meg sem tartják a faragott dolgokat az otthonukban, viszont vannak olyanok is, akik értékelik. Őszintén nem tudom, talán ebbe bele kell születni, szeretni kell, fontos érezni. Mindenhez szeretet kell, majd érteni és csinálni, legyen szó bármilyen mesterségről. Remélem, hogy lesz, aki folytassa később is, mert ha egyszer kiment a fiatal, akkor ott már más a divat és eltávolodik a faragástól, pedig én szívesen átadnám a mesterségbeli tudásomat annak, akit érdekel. Hátha majd az unokám fog faragni, csak most el van foglalva a tanulással. Én úgy vallom és hiszem, hogy ebbe beleszülettem, én a faragást bárminél jobban akartam és szerettem, akármilyen munka volt, ezt mindegyiknél jobban szerettem. Miután a földeket visszaadták, nekifogtam a gazdálkodásnak is, de arra ismét születni kell, hogy azt is szeresse az ember, s szívesen és hozzáértően csinálja. Amit én csináltam gazdálkodás címen, s még sokan mások rajtam kívül, az nem nagyon volt annak nevezhető. Édesapám is nagyon szeretett faragni, mondjuk neki jóval szerényebb lehetőségei voltak akkoriban, de szekértől elkezdve boronáig mindent elkészített, ami egyszer fából elkészíthető volt. Aztán persze részben ennek is köszönhetem, hogy szeretek faragni. Három rendben váltottam ki ipari engedélyt, a tavaly adtam vissza, mert most már nem bírom úgy, mint régen. Egy ideje furdalt már a kíváncsiság, láttam, hogy a műhelyben egy igencsak nagy munkálat van folyamatban, így mihelyt alkalmam nyílt rá, tüstént rá is kérdeztem, hogy mi készül éppen: – A testvérem fiának készül ez a kapu, de nem jelent nagy kihívást, mert erre nem kért semmilyen faragást, még a székely nép legrégebbi motívumát, a napot és a holdat sem kell felvésni rá. Én egész életemben úgy voltam a faragással, hogy faragtam örömömben-bánatomban, faragtam, ha jókedvem volt, szóval egész egyszerűen mindig ez töltötte és tölti ki a mindennapjaimat. Gábor bácsi magától talán nem, de felesége, Rozália unszolására szerényen elmondta és megmutatta, hogy az idén kapott a polgármesteri hivataltól egy Vitos Mózes-életműdíjat, amellyel azokat a személyeket illetik, akik folyamatosan munkálkodnak szülőfalujuk nevének öregbítéséért. György Gábor munkája elismeréseként korábban a falu egyik testvértelepülésének rangos díjában is részesült.

Vlaicu Lajos