A barlanghoz vezető utat kis emléktárgyboltok szegélyezték, az igen borsos árakon kitett tárgyak hamar elkeltek. Különösen egy szenteltvíztartó ragadta meg képzeletünket, a kis üveg Szűz Máriát formálta, a dugót az Istenszülő fejéhez illesztették. A Barlangnál már igen nagy volt a tömeg, a betegeket folyamatosan hozták tolószékben, a hívők hangosan imádkoztak. A falakat botok és mankók borították.
Számos templomot is emeltek Európa egyik leghíresebb spirituális helyén. A legjelentősebb az 1876-ban felszentelt Szeplőtelen Fogantatás bazilikája. Nagyobb ünnepeken az előtte lévő teret zarándokok tízezrei lepik el. Ottlétünk alatt misét hallgattunk, s a templom egy csendes zugában imádkoztunk, egy gyertyás körmeneten is részt vettünk. Meggyőződésem, ha az odalátogató lehántja a külsőségeket, akkor életre szóló lelki élményekben lehet része.

A második utunk viszont egy baleset miatt lett emlékezetes számunkra. 1989-ben Santiago de Compostelába, a Katolikus Világifjúsági Találkozóra utaztunk, s Lourdes-ban is megálltunk. A híres kegyhelyen sokan nyerik vissza egészségüket s dobják el mankójukat, viszont feleségem a táborhelyen ficamította ki a bokáját. A magyar csoportban egy neves szívgyógyász vette kezelésbe, de az együttérzésen kívül nem tudott semmit csinálni, így párom számára a továbbiakban maradt a fájdalom, a borogatás s a bicegés mint zarándokemlék.
A kegyhelynek van egy családi vetülete is: az újszegedi lourdes-i barlang. Ennek megvalósítása nagynénémhez, Ugri Mária Ilma kalocsai iskolanővérhez kötődik.
A kedves rokon névtelen szentként munkálkodott, megélt évei szinte átívelték a XX. századot, élete talán egy regényt is megérdemelne. A délvidéki Adán 1893-ban született istenfélő családban, igyekvő szülei – az akkori idők viszonyai között – mindent megtettek gyermekeik szellemi gyarapodásáért: lányaik polgári iskolát végezhettek.
Ugri Mária, szerzetesi nevén Ilma nővér Krisztus szolgálatát választotta, így korán elkerült az ősi fészekből. A tehetséges fiatalt a Kalocsai Iskolanővérek karolták fel, s rendtársai közül kitűnt szorgalmával, mély hitével. A nagy háborút s a Tanácsköztársaság éveit Budapesten és Kalocsán vészelte át, élete végéig emlékezett a rémtettekre, amikor a kommunisták „gatyás” parasztokat akasztottak.
Szeged életének fontos állomása volt: óvodát vezetett, s később egy egyetemi kollégium irányítását is rábízták elöljárói. Aktív résztvevője volt a város társadalmi életének. Jó kapcsolatot tartott fenn az Erba-Odescalchi hercegi családdal, Pálfy József polgármesterrel, de később Valentiny Ágoston szociáldemokrata polgármesterrel is. Barátságban volt Bálint Sándor néprajzkutatóval, s egyik imakönyvében a Szociális Missziótársulat alapítójának, Farkas Edithnek a soraira is ráleltem.