A Kodály-módszer jegyében tartott, távol-keleti nyári tanfolyamai mindig élményszámba mentek szakmailag és emberileg is. Pedagógusi tapasztalatait a tankönyvírásban is kamatoztatta, kilenc gimnáziumi tankönyv – ebből három Lukin Lászlóval, az akkori idők népszerű zenei ismeretterjesztő pedagógusával közösen – fűződik a nevéhez. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanáraként és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola docenseként a felsőfokú oktatásban is aktívan vett részt. Számos tanítványa zenetanárként vagy a jelenlegi zenei élet neves szereplőjeként ismert. A Magyar Kodály Társaság társelnökeként a hazai zenei élet jobbításáért is sokat tehetett. Munkásságát, életművét számos elismeréssel, mint például a Liszt Ferenc-díj, valamint a Bartók–Pásztory Ditta-díj ismerték el. 

Egészségi állapota az ezredforduló után rosszabbodott, 2013. június 21-én hunyt el. Temetésén a búcsúbeszédet dr. Batta András, jelenleg a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója mondta, aki az évfordulón is meleg szavakkal emlékezett kollégájára: „Ugrin Gábor tanár úr a magyar kóruskultúrának lánglelkű harcosa, kiváló karnagya volt. Egyike azoknak, akik e művészetet a legintenzívebben és a legerősebb hatással gyakorolták. Bármely korú és zenei előképzettséggel rendelkező éneklő közösséget vezetett, intésére megszólalt a zene, a szó legmélyebb értelmében. Fiatalkoromtól kezdve csodáltam azokat a jeles eseményeket, amikor kórust dirigált: elképesztő szuggesztivitásról, erőteljes előadásról tett tanúbizonyságot. Tanári munkáját rendkívüli szigor jellemezte. Azok közé tartozott, akiktől tartottak, de mégis nagyon szerették és tisztelték. Közelebbi kapcsolatba már kollégaként, a Zeneakadémián kerültem vele. Gyakran váltottunk egy-egy mondatot. Amikor rektorrá neveztek ki, félrevont és mondott valamit, ami vezérmotívuma lett rektori éveimnek: »Tudod, András, neked itt most nyomot kell hagynod!«. A szavak belém égtek, megerősítettek, hogy egy nagy feladat ellátásához az elhivatottság tudata is hozzátartozik. Persze nem mindegy, hogy ki mondja. Amikor Gábor elhunyt, az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy a temetésén emlékbeszédet mondjak. Személye annyira élénken élt bennem, hogy azt hiszem, sikerült szavakkal is méltó emléket állítani sok száz tanítványa, egykori kórustagjai előtt. Egy temetést a ’felemelő’ jelzővel ritkán jellemzünk: az Ő búcsúztatója mégis az volt. Ugyanis a sírnál a hatalmas számú búcsúzó gyülekezet spontán kezdett többszólamban énekelni: a közösség kórussá vált. Felejthetetlen élmény volt! A hangokba zárt halhatatlanság.”

Csermák Zoltán