Grejzár Edömért már indulás előtt hatalmába kerítette valami nyomasztó érzés, kósza balsejtelem. A blokk előtt megállt egy pillanatra, és megnézte az óráját: fél nyolc lesz tíz perc múlva. Valami mégsem kerek…

Mellénye zsebeit lapogatta, mint aki keresztet vet: szemüveg, cigi, pénztárca. Pénztárcában pénz: kétszáz lej útiköltség. Meg egy voucher a memóriafrissítő jóga­hétvégére, amire a családja dobta össze a cseppet sem kis összegű részvételi díjat. Grejzár Edömér nemrég töltötte az ötvenet. És a jeles napon megfeledkezett a születésnapjáról. Ebben nem volt semmi új, mert egyszerűen csak hozta a formáját. A negyvenedik születésnapja óta már az eltelt éveket sem bírta számontartani, és ha a koráról kérdezték, folyton zavarba jött, mert utána kellett számolnia. Felejtett gyereket a bevásárlóközpontban, zárt be slusszkulcsot az autóba. Jutott már eszébe egy másik kontinensre érve a tűzön felejtett csülkös paszulyleves. Gyerekként néha szombaton és vasárnap is elindult iskolába, és ahogy egyik ikszet a másik után hagyta maga mögött, csak romlott a helyzet. Végül a családi konzílium döntött: összedobják a pénzt egy híres csodaguru munkamemória-javító jógahétvégéjére, kerül, amibe kerül.

Grejzár Edömér öniróniának álcázott sértődöttséggel vette át az utalványt rejtő borítékot:
– Hát… hacsak el nem felejtek odamenni… 
Az a fajta volt, aki minden utazás előtt listát írt, majd a listát akkurátusan elvesztette, és ha hónapokkal előre ébresztőt állított a telefonján, az utazás előestéjén biztosan lemerült a készülék. Most viszont ő is érezte a helyzet súlyát: listát írt, a listát meg kiragasztotta a hűtőre. Emlékeztetőt állított, három ismerősét is megbízta, hogy előző este csörögjenek rá, hogy tegye töltőre a telefonját. A bőrönd napokkal előtte ott tömörlött a bejárati ajtó mellett, mintha a szülészetre készülne. 
Az utazás előestéjén a lista minden egyes tétele mellett pipa volt. A telefon töltőn. Reggel hatkor kelt. Kávé, fogmosás. Szalonnás rántotta. A földszintről kétszer is visszament és ellenőrizte a bejárati ajtót. Majd a gáz- és vízcsapot. Majd még egyszer. De a sanda gyanú, hogy valami nem kerek, megfúrta az egész reggelét. A vonaton sem szűnt az érzés. A kalauz is gyanakodva méregette, és mintha az indokoltnál hosszabban ellenőrizte volna a jegyét.
A szállodába érve már egy közepesen fejlett üldözési mánia tüneteit produkálta: az volt az érzése, hogy mindenki őt bámulja, és szinte hallotta, amint a többi szállóvendég összesúg a háta mögött. Nyugalom, sóhajtotta, és a szálloda kávézójába sietett, mert még egy órája volt a becsekkolásig. Egy kávé belefér.
– Elnézést, de meg kell kérnem, hogy távozzon… – állt meg mellette a pincér.
– Mi van?! – rémült meg Grejzár Edömér.
– Az ön ruházata… Nos, ehm… nem felel meg a követelményeknek…
Szétnézett: az emberek rö­vidnadrágban, színes cuccokban, egyesek szalmakalapban, sőt egy idős úr egyenesen panamakalapban ücsörgött a sarokban, és újságot olvasott. A pincér, látva a zavarát, közelebb hajolt és udvariasan a fülébe gügyögte:
– A maga nyuszimintás fecs­ke­bugyijához nem igazán talál a túrabakancs…