Székelyudvarhelyen új színfoltot jelent a természet és az ember kapcsolatának témáját, a klímakatasztrófa és a szemétfelhalmozás problémáját képein megjelenítő festőművész. Az Udvarhelyhez közeli Patakfalván hagyományos értékrend szerint él, próbálja újraalkotni az egyensúlyából súlyosan kibillentett világunkat. Kis Endre festőművésszel beszélgettünk. Szabadkán születtem és a hét kilométerre lévő Palicson nőttem fel, ott fejeztem be az általános iskolát. Szüleim egyetemi tanárok, értelmiségi emberek, bátyám közgazdász, ő Szabadkán maradt. Mint mondani szokás, kiskorom óta vonzott a művészet. Az értékrend, amit kezdettől fogva vallok, apámtól érkezik. Szabadkán nyomdaipari szaktechnikumot végeztem, abban az időben nem létezett semmilyen szintű művészképzés a városban. A nyomdász szakma adott egy alapot, így mai napig rálátásom van a nyomdaipari dolgokra. Középiskolában ezzel párhuzamosan magánórákra, művésztelepekre jártam, nem is volt kérdés, hogy ezzel fogok foglalkozni. Tizenkét évesen már aláírtam a képeimet, bár akkor ezt még megmosolyogta a környezetem… Szüleim mindig is támogattak, a megélhetés kérdése persze gyakran felmerült, ami engem végképp elszomorított. Olyan világot képzelek el magamnak, ahol az értékteremtés és a pénz nem feltétlenül függ össze. Az emberek olyannyira eltávolodtak a valós értékektől, hogy lassan csak pénzben tudnak gondolkodni, ezért, ha művésszel találkoznak, rögtön adódik a kérdés, meg lehet-e ebből élni?! Alkalmanként mindenkinek vannak a nehézségei, de összetartó a családom, mindenki egyetemet végzett, vannak köztük mérnökök, ügyvédek, orvosok, közgazdászok, cégvezetők, pénzügyi szakemberek… Tehát nincsenek anyagi gondjaink, külföldön tudok értékesíteni, amikor szükségem van rá. Amikor képet készítek, amikor a művészetemre gondolok, akkor az anyagiak semmilyen befolyással nincsenek rám. Szerencsémre a kettő összeér, de az értékesíthetőség és a művészetem nem voltak soha és nem is lesznek összekapcsolva. Mindenkit arra biztatok, hogy ha valami értékeset hoz létre, ne feltétlenül az anyagiaknak rendelje alá, mert ez megrontja az emberi kapcsolatokat, a valós értékeket pedig elködösíti. Elhiszem, hogy sokan ki vannak szolgáltatva és pénzt kell keresniük mindenáron, de én nem ebben a helyzetben vagyok. – Nehéz gyerekkorod volt, a délszláv háború borzadalmai meghatározták és befolyásolták gyerek- és felnőttkorodat. Hogyan emlékszel vissza? – A kezdettől fogva nagyon traumatizált minket a háború, apám több körben elment különböző frontokra, gyakran elsirattuk, anyám kijárt hozzá látogatni, testvéremmel kisgyerekekként, gyakran magunkra maradva, nem értettük ezt az egész helyzetet. Apám végül hazajött, de teljesen megváltozott, közel sem volt olyan, mint azelőtt. Harminc év kellett ahhoz, hogy visszatérjen önmagához. Elszegényedtünk. Konkrétan a mi házunkra nem lőttek, de földrajzilag nem volt messze a front. Jöttek a sztorik, a nincstelenség, nyomasztó és kiszámíthatatlan volt minden. Összepakolva, készenlétben álltunk, hogy ha evakuálnak, szökhessünk, de fogalmunk sem volt, hogy északra, Magyarországra menjünk, vagy délre, Szerbiába. Nemcsak a családban történt meg ez a törés, hanem össznépileg. 1999-ben csúcsosodott ki a háború, és aztán vége lett. Amint megnyíltak a határok, azonnal átmentem Budapestre és új életet kezdtem, vissza sem néztem. Nem is gondoltam arra, hogy visszaköltözöm valaha. Egy év alatt felkészültem a felvételi vizsgára, és az egyetemet a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő szakán, Tolvaly Ernő osztályában végeztem el. [caption id="attachment_124279" align="aligncenter" width="1125"] Fotó: Kis Endre saját archívumából[/caption] – Mozgalmas, izgalmas művészéletet éltetek Pécsen nemcsak az egyetem alatt, hanem azt követően is… – Nagyon vagány műtermünk volt az egyetem mögött, a domb tetején, megörököltük a karbantartó számára fenntartott kis házikót. Jó kis társaság verődött össze, mi voltunk a kisházasok. Utána Kisház csoportként emlegettek bennünket, nagyon sok tárlatot, performanszot szerveztünk, mindenféle bolondságot elkövettünk, filmet készítettünk, mindenben benne voltunk. Miután lediplomáztunk, a társaság két évre átköltözött a Zsolnay gyár területén lévő műhelybe. Izgalmas dolog volt a gyártásfejlesztés fölötti térben alkotni. Mielőtt még Pécs Európa kulturális fővárosa lett volna 2010-ben, felújították az egész Zsolnay negyedet, így kiköltöztünk. Az ipari negyedben vásároltam egy műteremnek való helyiséget és átköltözött oda a Kisház-társaság, ahol jó pár évet alkottunk közösen egy szobrász és egy festő kollégámmal. Pécsen szűk tizenöt évet éltem, és ott ismertem meg az egyetemen udvarhelyi születésű feleségemet. – Milyen érzés volt a magyarországi nagyváros után egy kis székelyföldi faluba költözni? – Amikor hét éve ideköltöztünk, volt az egésznek egy vadromantikája, hogy milyen jó, belekezdünk az önellátásba valamilyen szinten és kivonulunk a természetbe. Mindig kivágyódtunk a természetbe, Pécsen is, ha tehettük, a Mecsekbe kirándultunk. Mindig is éreztük, hogy nem nekünk való a városi lét. Mindkét helyen kompromisszumokat kellett kötni. A városi lét annyira nyomasztó volt, hogy egy idő után mentálhigiénés központba jártam szorongásos pánikbetegséggel. Nem tudni, hogy a gyerekkori trauma jött-e elő, vagy összeadódtak a problémák, a felnőtté, szülővé válás, de éreztem, lépni kell. Egyetem után rögtön jöttek a gyerekek, a legnagyobb tizenhárom, a középső tizenegy, a kicsi mindjárt négyéves. Feleségem, Anna mindig is hazavágyott, így nem is volt kérdés, hogy hazajövünk. Az erős környezetváltás és az új kihívások szép lassan megszüntették a szorongásokat, elmúlt a betegségem. Magánéleti, egészségügyi szempontból nagyon jó választás volt a vidék, a gyerekeknek is kiváló falun felnőni, kell a zöld, a tér. Kertészkedünk, veteményeskertünk van, állatokat (kecskéket, nyulakat, tyúkokat) tartunk. Szakmai szempontból viszont hatalmas hátrányt jelent. Pécsen jelentős művészek vettek körül, a felsőoktatás, művészképzés magas szinten volt. Természetesen nem szűnt meg minden kapcsolatom, levelezünk, online társalgunk, de ez eléggé személytelen. Felfelé ívelt a karrierem, jól kitaposott ösvényen haladtam, komoly kapcsolatrendszeremmel országos szinten is jól mozogtam, és ezek mind-mind megszűntek. Nincs személyes jelenlétem. Megpróbálok gyökeret engedni itt, de nagyon nehéz. Az országban teljesen ismeretlen vagyok, személyes kapcsolatokat kellene teremteni, de románul nem beszélek. Fontosnak tartom viszont, hogy helyi szinten is megismerjenek, van egyfajta küldetéstudatom. Figyelembe kell vennem, hogy helyi szinten mit vesz be az emberek gyomra, megbántok-e, felháborítok-e valakit a művészetemmel, mert nem ez a célom. – Legutóbbi tárlatod, amely még mindig megtekinthető a székelyudvarhelyi Kossuth utcai Képtárban, többek közt környezetünk szennyezésére hívja fel a figyelmet… – Gyerekkoromban sokat jártam természetvédő táborokba, madarásztam, rovarásztam, horgásztam, természetjáró kisfiú voltam, és majdnem biológus lettem. Most is low-waste háztartásban élünk, igyekszünk minél kevesebb szemetet termelni és visszafogni a fogyasztást, erre neveljük gyerekeinket is, ami alapérték kellene legyen minden családban. Székelyföldön sem rózsás a helyzet, már a faluban fölháborít sok minden, a helyi gazdák jó része fittyet hány a környezetszennyezésre, hatalmas károkat okozva. Permeteznek, elavult gépekkel pöfögnek egész nap, ebben a csapadékos időben pedig nem szárítják a szénát, hanem befóliázzák. Mi a magunk módján küzdünk, nem veszünk mosóport, fogkrémet, dezodort, hanem mi keverjük ki kis tégelyekbe, hogy ne termeljünk műanyagot. A szelektív gyűjtés is csak porhintés, igazából kevesebbet kellene fogyasztani mindenből. Kicsiben mi is hozzájárulhatunk környezetünk élhetőségéhez, de tulajdonképpen a károsanyag-kibocsátás szempontjából az ipar a felelős a klímaváltozásért. – Az évek során milyen irányba alakult a stílusod? – Ahogy kezdtem kigyógyulni a belső vívódásaimból, úgy kezdett el érdekelni a külső világ. Nem befelé forduló, hanem egy kitárulkozó és kintről befelé szemlélődő ember lettem. Tulajdonképpen ekkor kezdtem el foglalkozni a környezetemmel. A civilizáció negatív hatása korábban már érdekelt, de rám és a környezetre gyakorolt negatív hatásaival nem foglalkoztam. A vírus miatt kicsit háttérbe szorult ez a probléma, de hatalmas gondok lesznek. A sötét humor kezdettől fogva bennem van, így kommunikálok, ehhez a nyelvezethez értek. Célom nem véleményt nyilvánítani, hanem hitelesen rögzíteni az általam érzékelt folyamatokat, lenyomatot képezni. Emiatt nagyon fontos volt, hogy kortárs dolgokkal foglalkozzam. Festéstechnikailag vonzódom a hagyományokhoz, figurális festészetet alkalmazok, olajjal festek, de a készítési folyamatnál digitális eszközöket is használok. Mindig ütköztetek valamit valamivel, olyan, mint az alkímia: keresem az arany receptjét, kotyvasztok, valami többletet próbálok kihozni a kettő keverékéből. Fontos volt számomra mindig, hogy látsszon: ma készültek a képek, kortárs jelenségekről, problémákról beszélek. – Tartod ezt az irányt a jövőben is? – Nyilván minden képnél úgy érzem, hogy lezárult egy időszak, és jó lenne valami másba kezdeni, de ez tőlem függetlenül történik. Sokszor ösztönösen jön valami, máskor valami benyomás, érzés kerít hatalmába. Épp most fejeztem be a Lámpaoltás című festményem, ami akár befejező darabja is lehetne ennek az érának, de én nem tudok mást festeni, csak ami eszembe jut. Következetesen kell alkotnom, figyelembe véve azt is, amit eddig csináltam, magamhoz és az általam létrehozott üzenethez hűnek kell maradnom. Festhetnék valami teljesen mást, de annak nem lenne semmi értelme. Mégiscsak kell a kontinuitás, olyan ez, mint egy hosszú-hosszú történet, amit írok. Egyébként, ha képről képre kellene haladnom, mindegyiket össze tudom kapcsolni az előzővel. Igyekszem így alkotni. Ez vagyok én!

Nagyálmos Ildikó