A hatvanas években a történelem- és földrajzkönyvek tele voltak a szocialista Magyarországot dicsőítő akcióval, a mocsaras Hanság lecsapolásával. Az ország lázban égett, s lelkesítő ének is született: „Rólunk a Hanság énekel…” – zengték az ifjú kommunisták. Nehéz eldönteni utólag, hogy kár, vagy haszon származott e munkákból, volt, hol értékes termőterületek keletkeztek, más vidéknek pedig tönkretették a vízháztartását.
E „hadművelet” is eszembe jutott, amikor egy kirándulást tettünk szeptember végén Ausztriában. Andau környékén a lápvidék ma már természetvédelmi terület gazdag madárvilággal és különleges növényekkel. Az út mentén kilátókat emeltek, ahol a lelkes természetbarátok távcsővel tanulmányozhatják a vidéket. Természetesen mi is felmásztunk az egyik toronyba, ahol két helyi úr professzionális Zeiss távcsövekkel tekintett a távolba. Kicsit idegesek lettek, mikor hét unokám megszállta a megfigyelőhelyet, s fellélegeztek, mikor távoztunk.

A Fertő-tó felé vettük utunkat. Végig megművelt földek mellett haladtunk, a kukorica volt a jellemző e tájra. Nagy silók sorát építették fel a bő termés tárolására. Egy kicsit elgondolkoztam, hogy őket nem zavarja az olcsó ukrán dömping? Nem hallottam volna, hogy a sógorok felemelték volna hangjukat a piac védelmében, lehet, hogy támogatással fogták be a szájukat.
Nemsokára változott a táj, s a rendezett burgenlandi sző­lő­ül­tet­vényeket csodálhattuk meg. Minden faluban pincészetek kínálták szép boraikat, voltak magyar névre hallgató gazdák is, az egyik plakát a Szigeti pincészetet reklámozta. Eszembe jutott az egykori skandalum: 1985-ben robbant a bomba, miszerint a burgenlandi gazdák fagyálló folyadékkal keverték az értékes nedűt. Ez volt az osztrák bortermelés legnagyobb válsága, minek következtében egy igen szigorú bortörvény született, és megújult az egész ágazat.
A borokat árusító porták mellett mindenütt helyi termékeket, tököt, uborkát, paprikát raktak ki az utcára. A vevők kis becsületkasszába tették az ellenértéket. A boltok előterében a tökmagolajat népszerűsítették.
Közben megérkeztünk Neu­siedl am See településre, ami egykor Nezsider névre hallgatott. A Fertő-tó kissé emlékeztetett a Balatonra, a háttérben hegyek emelkednek, a kis öbölben – egy kirándulóhajó mellett – sorban pihentek a vitorlások. A népszerű üdülőhelyen már a holtszezon hangulata érződött, a hatalmas étteremben csak lézengtek a vendégek, az emberek beöltözve sétáltak a parton. Osztrákot nem is nagyon láttunk, egy hangos orosz család igyekezett az étterembe, a játszótéren arab anyuka hintáztatta leánykáját. E sorokat már a Balaton mellett írom, ha kinézek az ablakon, tényleg megvan a hasonlóság a két tó vidéke között.