– Ki Ferencz Zsolt?

– A Jóisten engem a „világ közepén”, Csíkország szívében, Csíkszentsimonban hívott létbe egyszerű emberek első gyermekeként 1997. február 9-én. Gyerekkorom meghatározó közössége a Malom utca játékától és nevetésétől nyüzsgő barátok, akikkel jó volt – ma is olykor-olykor összeverődünk – gondtalanul játszani, éjszakába nyúlóan beszélgetni és megosztani egymással örömöt, bánatot egyaránt. Szárnyaim bontogatásában óriási szerepet játszottak szülőfalum általános iskolájának pedagógusai, akik a következetesség, a gerincesség és a szeretet élményével nevelve tanítottak. Olyan pedagógusaim voltak, akik inspiráltak, így egy évtizeden át a zene lételememmé vált. A 2007-ben alakult csíkszentsimoni ifjúsági fúvószenekar első tagjai között voltam, egy éven át fuvolát tanultam, majd klarinétra váltottam. Meghatározó éveket tölthettem a zenekarban, ahol a koncertek során a különböző zeneművek megszólaltatásakor rádöbbenésként éltem meg „kiválasztottságomat”, mert a zene mindannyiunknak mást-mást jelent: van, akinek örömteli perceket, másnak törékeny fájdalmat, mindenkinek fontos azonban, mert odarepítheti, ahol lenni akar. Középiskolás éveimet – a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban végeztem – a vívódás jellemezte. Kerestem önmagam helyét a világban, kerestem Istent és az őszinte barátokat. Megtörettem olykor-olykor, de ezekre a nehéz helyzetekre mind szükségem volt, hogy megtanuljam elengedni azokat, akiket egykoron megszeretett a lelkem. Családomtól és közösségemtől az Isten- és emberszeretet, a kitartás, az emberség, illetve a felebaráthoz, a társhoz való lehajlás gesztusát szívtam magamba, mert életszakaszaink során meg kell(ene) látni és tapasztalni, hogy mindannyian Isten képmását hordozzuk, szirmainkat bontogató, netán hervadó virágok vagyunk az Isten végtelenül hatalmas kertjében. Mind emberek vagyunk, nem pedig egyszer használatos műanyag poharak, amelyeket használat után ki lehet dobni a szemetesbe. Emberek vagyunk, élő emberek…

– Hogyan alakult a hivatása?

– Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy mindig és mindenhol „volt emberem”, aki az érlelődés folyamatában meghatározó feladatot töltött be. A hivatásom alakulásában két meghatározó személyt mindenképp kiemelhetek. Az egyik anyai nagymamám, aki súlyos agyvérzés miatt évekig magatehetetlen volt. Állandó gondozásra szorult, de kezében mindvégig szorított egy Szűzanya-szobrot, amely említett életszakaszának egyedüli biztos pontját jelentette. Később, a gyógyulását követően ő volt, akivel rendszeresen templomba kezdtem járni, az ő biztatására pedig ministrálni is. A másik az apai nagytatám, akinek hite és vallásos élete követendő példaként állt előttem, hiszen nyolcvanévesen sem szégyellt felmenni az oltárra és ministrálni a szentmisén, ha épp nem volt gyerek, aki teljesíthette volna a szolgálatot. Általuk megtapasztalhattam Istenből valami rejtélyeset. A kis- és nagyszemináriumi évek alatt mindig volt biztos emberem, néhány barátom, akikre mindig számíthattam és számíthatok, így gazdagnak érzem magam.

– Milyen meghatározó istenélményei voltak, amelyek a papság felé vezették? Szülőfalujából több pap is származik. Az ő példájuk hozzájárulhatott-e ahhoz, hogy a papi életpályát válassza?

– „Káprázatos” istenélményeim nem voltak, csupán törekedtem, törekszem nyitottnak lenni és felfedezni minden találkozásban, mosolyban, gesztusban az Istent. Szülőfalum jó talaj a hivatások tekintetében, ugyanis számos papot adott az egyháznak. Több csíkszentsimoni születésű pap is van, viszont vannak néhányan, akiknek a szülei simoni származásúak, de gyerekeik, kikből papok lettek, már más településen láttak napvilágot. Ők mindannyian hozzájárultak hivatásom felismeréséhez, elfogadásához, érlelődéséhez és kiteljesedéséhez.

– Mi lesz a papi jelmondata?

– Igazából több jelmondatom volt, amelyek a készületi évek során meghatároztak. Végül kettőre hagyatkoztam, és mivel nem tudtam egy mellett dönteni, így mindkettőt megtartottam. Az elsőt a szentmise hatodik eucharisztikus imájából vettem: „Kezébe vette, áldást mondott, megtörte és barátainak adta…” Az eucharisztia a pap életének központja, s e szavak „átalakítják, átváltoztatják” a papot is. Elmondhatom magamról, hogy az Úr engem is a kezébe vett a teremtés hajnalán, áldást mondott az életemre születésem révén, majd alkalmassá tett az Ő szolgálatára, amely megannyi megtöréssel, megpróbáltatással jár, és most barátainak ad – különösen azokban a közösségekben, ahová főpásztorom helyezni fog –, hogy épülhessen az Isten országa. Az „építkezés” során további erényekre van szükségem, amely kiegészíti az előző jelmondatomat, éppen ezért a Példabeszédek könyvéből választottam ki a másikat: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha!” (Péld 3,3) Papi életem során megtörettetéseim ellenére vágyom az emberek szívébe látni, felemelni őket az irgalmas Atyához, akihez mindvégig hűséges akarok lenni.

– Milyen üzenetet, esetleg kérést fogalmazna meg a papszentelésen részt vevő családtagjainak, rokonainak, barátainak?

– Ha „kérést” kellene megfogalmaznom, akkor a következő jut eszembe: a pappá szentelést ne gátként építsék be már meglévő kapcsolatainkba, hanem egy még jobban megerősített hídként képzeljék el, amelyben Ferencz Zsolt mint családtag, rokon és barát ugyanaz marad, aki volt. Erre én is törekedni fogok nap mint nap. Hálás vagyok nekik életem elfogadásáért és szeretetükért. Imáim mindenkori kísérőtársuk lesz életútjuk során.

– Mikor lesz az első ünnepélyes szentmiséje?

– Az első ünnepélyes szentmisémet 2023. július 8-án, szombaton délelőtt 11 órakor mutatom be szülőfalumban, a csíkszentsimoni plébániatemplomban.

– Hogyan tekint a jövőbe?

– A jövőmet dalként fogom fel, amely a papszenteléssel, majd az első szolgálati helyemmel kezdődik. Ebben a zeneműben átadom magam a zenének, s lesznek szép kvintettek, olykor talán szólórészt fogok játszani, de a Karmester más zenészeket is bekapcsol a műbe: azokat, akik közé küld. A zenében társakra van szükség, akik által sokkal érdekesebbé, érzelemdúsabbá válhat a közös muzsika. Vágyom és várom a jövőt, mindenképp társakkal együtt tudom elképzelni a lelkipásztori munkát, mert csak így érdemes és lehet gyümölcsözően építeni Isten országát, s megmutatni másoknak is az Ő szeretetét, szépségét, odafigyelését.