Amióta mindhárom leányunokám a vitorlázás szerelmese lett, e nemes sporttal kapcsolatos híreket mindig átfutom. Így történt most is, mikor Sigmond Andrásról olvastam egy érdekes összeállítást, az újságíró „élő legendaként” említette a vitorlás edzőt.
A sportemberrel kétszer is találkoztam Szingapúrban. Először 2005-ben töltöttünk vele egy délelőttöt, interjút készítettünk, s filmre vettük munkáját is. Nagy szeretettel irányította a tinédzsereket, akik láthatóan felnéztek a mesterre. A sportember a Szingapúri Vitorlás Szövetség meghívására hét évet töltött a városállamban, s nagyon szép eredményeket tudott felmutatni. Ezt az időszakot később élete legtermékenyebb korszakaként emlegette. 

2010-ben a szingapúri magyar közösség augusztus 20-ai ünnepségén vettünk részt. A piros betűs napot honfitársaink egy közparkban ünnepelték, s piknik alapon szervezték: a hűtőtáskákból a szendvicsek és magyar sütemények mellett helyi sör és magyar bor is előkerült. Igazi baráti találkozónak lehettünk részesei feleségemmel, a férfiak meghányták-vetették az élet dolgait, a nők hölgykoszorúban cserélték ki a fontosabb és a kevésbé lényeges híreiket, megbeszélték a gyermeknevelés és az iskoláztatás kérdéseit. Ekkor találkoztam másodszor egykori riportalanyommal, aki az akkor rendezett I. Nyári Ifjúsági Olimpiai játékokra érkezett a metropoliszba. Természetesen ismét előkerült a mikrofon, az elmondottakat az alábbiakban idézem fel:
„Öt év óta gyökeres változás történt életemben, mert a Magyar Vitorlás Szövetségtől kaptam egy meghívást a szövetségi kapitányi posztra, s kérték, folytassam az itt végzett munkámat. A pekingi olimpiára való felkészítésben Berecz Zsomborral dolgozhattam együtt. Ezután szövetségi kapitányként az olimpiai kategóriák felkészítését irányítom. Ennek volt egy oldalága, ez a Szingapúri Ifjúsági Olimpia, amire Byte-t hajóosztályt választották ki, amivel itt öt évig foglalkoztam. Ebbe egy magyar versenyző, a tehetséges Bathó Péter kvalifikálhatta magát és szerezhette meg az indulási jogot. Eddig hat futamon vagyunk túl, sajnos a kezdés nem a terveink szerint sikerült, de optimisták vagyunk, mivel még van három versenynap: hét versenyfutam lehet még, s ha meg tudják tartani, akkor azt a két rossz kezdő futameredményt ki tudjuk ejteni.
Nekem mindig is szép emléket jelentett Szingapúr, s második hazámnak tekintem. Mikor visszatértem a vitorlásközpontba, olyan szeretettel fogadtak, amit elképzelni nem tudtam; ez elismerése volt korábbi munkámnak. Tegnap este az egykori versenyzőimmel találkoztam, huszonnégyen jöttek el. Sajnos kevesen maradtak meg a sportnál, ez az itteni életszemléletnek köszönhető: az érettségi és a huszonnégy hónapos katonaság után a fiúk nagy része megválik a sporttól, s saját karrierjét építi. A lányok közül egy tehetséges tanítványom, Elisabeth, aki nálam kezdte, és a Byte után a Laser osztályban velem dolgozott, világbajnokságot nyert az elmúlt évben, s előtte az ifjúsági világbajnokságon az ötödik helyezést érte el. A másik versenyző, Collin, aki az én kezem alatt nyert a 4.7 osztályban világbajnokságot, úgy tűnik, elérte azt a szintet, hogy a londoni olimpiára kvalifikálhatja magát.”
Itt most nem térek ki az interjút követő eredményekre, hiszen egy találkozás élményét rögzítettem. Mikor elküldtem az anyagot Andrásnak, a sportember egy kis ki­egészítést tett:
„A Hargita Népe újság olvasóit pedig nagy szeretettel üdvözlöm! Az én véremben is a Hargita vére csörgedez, Édesapám Gidófalván született, Sepsiszentgyörgyön érettségizett a Mikó gimnáziumban, és a gyerekkorom meséi között sok igaz történet is elhangzott a Hargitáról édesapám szájából.”
További nagyon sok sikert és jó egészséget kívánok Sigmond Andrásnak!