Első, óbudai munkahelyemnek köszönhető a textilgyártás iránti érdeklődésem. Nem messze dolgoztam a Goldberger Textilgyártól, s gyakran megfordultam magában az üzemben is. Számos alkalommal mérkőztünk meg a gyár focicsapatával, változó eredménnyel.
Egy korábbi cikkemben igencsak lelkendeztem a Lille-i Textilmúzeumról. Az emlékek kísértek, mikor a Lille-től nyolcszáz kilométerre fekvő Augsburgban felkerestem a város Textil és Ipari Múzeumát. A méretes kiállítóhelyet az 1836-ban épült, Németország legnagyobb fésűsfonóüzemében rendezték be, s az ipari örökség európai útvonalának fontos állomásaként hirdették.

A múzeum egy nagy múltú iparnak állít emléket. A gyárban egykor kétezer munkás dolgozott, s az üzemet 2004-ben zárták be. A gyártelep fénykorában ötven hektáron terült el. 1971-ben kezdték el bontani az épületeket. Fényképek tanúsítják a régi ipari épületek lerombolását, viszont a gépek jelentős része – egy, a munkások által létrehozott egyesületnek köszönhetően – megmaradt mementóként.
A textil történetéről is teljes képet formálhat a látogató, a XVI. századi szövőgép visz vissza a múltba. Itt is előtérbe kerül az interaktivitás, a gyerekek leülhetnek egy szövőgép mellé, s szakavatott irányítás mellett szőhetnek néhány centi kelmét. Mellette a szövők cégének vezetői tekintenek ránk egy tablóról, látjuk, hogyan hajlongnak a császár előtt, aki kegyesen fogadja hódolatukat. A szakma fejlesztésében a város mindenható pénzügyi urai a Fuggerek is részt vettek. A régi munkafolyamatokba is betekinthetünk, az egyik ősrégi táblán festik, a másikon kártolják a szöveteket. Ha belegondolunk, hogy ezek a kelmék még mindig őrzik eredeti színüket, milyen vegyi terhelésnek lehettek az egykori munkások kitéve. A céhek díszes címerei és kupái egy másik vitrinben kaptak helyet. A textilipar fejlődésével a munkások szervezkedése is erősödött. A német munkások különösen nehezményezték az olcsó indiai anyagok importját: az árversenyben számos európai gyár csődbe ment. A krízis a XVIII. század végén csúcsosodott, egy régi rézkarcon a főtéren sztrájkoló munkásokat láthatunk, a katonák nem bántak velük kesztyűs kézzel. Az egykori, 1837-es állapotokat tükröző gyárat kis makett mutatja be, a kis ablakokban munkások dolgoznak. A szigorú munkarendről óra és személyes karton gondoskodott. A jó bornak is kell a cégér elv alapján régi reklámplakátok hirdetik a Goeggingen termékek minőségét. Egyiken a hét törpe tolja talicskán a cérnaspulnikat, a másikon ruhaszabó ellenőrzi a fonal minőségét, mögötte a segédje elégedett arccal nézi mesterét. 
A kiállítás nagyon gazdag, de áttekinthető: az alapanyagoktól a divatos ruhákig mutatja be a textil útját. Az alapanyagoknál megfoghatók a nyers gyapjúk, a gyapot növényt, s a selyemhernyók tenyésztését is nyomon követhetjük. Eszembe jut, mikor Üzbegisztánban egy gyapotföldre vittek minket, s szakíthattunk a már érett növényekből. Nemsokára horzsolásokkal lett teli a kezünk. Szánakozva gondolhatunk azokra az amerikai fekete rabszolgákra, akik egész életükben gyapotföldeken dolgoztak A látogató ezeket a textilszálakat mikroszkópon is megtekintheti. Mellettük bálákban áll a gyapot, a zsákokon a forgalmazók adatai. A csévézőgép már a feldolgozás folyamatába avat be minket, 1877-ben a Howard & Bullock angol cég accringtoni gyárában készült, s mellette a kész fonalat tapinthatja meg az érdeklődő.