– Milyen volt a gyermekkora Városfalván?

– 1931-ben születtem, öt testvérem volt. Édesanyánk hamar meghalt, ezért nagyapámnál nőttem fel. Román időben három osztályt jártam, aztán bejöttek a magyarok. Nem szerettem a románt, nem is voltam jó tanuló, de a változás után annyira örvendtem, hogy magyarul tanulhatok, hogy éltanuló lettem. Itt jártunk iskolába, nem kellett sehova elmenni, mert volt elég diák. Csak abban az utcában, ahol felnőttem, hatvanöten voltunk gyermekek. Mikor a magyarok bejöttek, nem volt kérdés, hogy az egész falu jelen lesz. Hatalmas virágos kapuval vártuk őket, az asszonyok töltött csirkét sütöttek nekik, hagytak csapot-papot, gyermekestől, csecsemőstől várták a katonákat az út szélén. A románok kivonulás közben igyekeztek hasznot húzni a helyzetből, az elcsigázott lovakat mind kicserélték. Nagyapámnak két lova volt, kivittük az erdőbe, hogy ne tudják elvenni azokat. Aztán elsőként megérkezett a biciklis század. Nekem volt egy sapkám, azt teleszedtem szilvával, s ahogy jöttek, kínáltam őket, s úgy mosolyogtak vissza rám, mintha a sajátjuk lettem volna. Nem volt könnyű az élet. Agyagból formáztunk játékot, és nem volt ennyi ruha, mint most. Az asszonyoknak fonóba kellett menni, szőni kellett, s még a házimunkát is el kellett végezni.

– Sok áldozattal és munkával jár a falusi élet. Hogyan lett mesteremberből mezőgazdász és mindeközben kántor a szülőfalujában?

– Egyik nagybátyám kádár volt, mikor télen nem volt különösebb dolgom, mindig nála voltam. Nagyon szerettem a famunkát. Ablakot készítettem, házat építettem a lányomnak, kőből kaput faragtam, fából orgonasípot, aztán állatok kitömésével is foglalkoztam, és villanyszerelőként is tevékenykedtem. Ezelőtt a parasztember mindenhez kellett értsen. Esténként, amikor lefeküdtem, az elmúlt napot számba vettem, és a következőt is megterveztem. Az államosításkor nem álltam be a kollektívbe. Volt két tehenünk, megvettük ezt a házat részletre, emellett még az öregeket is el kellett tartani. Nehéz időszak volt, s mindemellett a földeket is elvették és közmunkára küldtek hetente két-három alkalommal. Akkoriban rengeteg murvát elterítettem itt az úton, hogy ha azt ideadnák, most sokat érne. Homoródszentmártonban volt egy barátom, aki tagja volt a fúvószenekarnak, a kottaismeretet ott tanultam meg annyira, hogy violinkulcsban már tudtam játszani. Itt a faluban pedig volt egy idős tiszteletes, aki a basszuskulcsra is megtanított, így végül csak a módosítójeleket kellett az eszembe véssem. Volt, amin gyakorolni, mert játszhattam a templom orgonáján. Az egyháznak volt egy régi harmóniumja, amit gyakorlásra ideadtak. A kántoriskolának 1950-ben kezdtem neki Kolozsváron, de csak a diplomáért mentem, mert akkorra tíz ujjal már jól játszottam. Mikor elkezdtem az iskolát, sokáig nem tanítottak, a papnövendékekkel küldtek a Bulgáriatelepre, Kolozsvár egyik negyedébe. Mivel abban az évben nem volt vizsga, így három évre besoroztak katonának, csak azután tudtam vizsgázni. Ötven éneket kellett tudni, azok közül kettőt kértek. Az első könnyen ment, de a második olyan nehéz volt, hogy a víz kiütött rajtam, aztán azzal sem volt gond.

– Hogyan viszonyultak önhöz a falubeliek, miután kántor lett? 

– Volt egy kovács a szomszédunkban, akárhányszor elővettem a harmóniumot, vagy meghallotta a hangját, mindig átjött, hogy énekeljen. Igen nótás kedvű volt, ismerte a régi kuruc énekeket, én meg a dallama után játszottam. Nagyon élvezte az öreg. A falubeliek sem olyanok voltak régen, mint most. Temetések alatt, miséken tudták az énekeket, ismerték a régi nótákat. Ha temetés volt, az összes férfi ott állt körülöttem, és mindegyik énekelt. Most vagyunk hárman-négyen, többen nem jönnek oda. Nem tudják az énekeket, lehet, nem is akarják. Régen a faluban volt kórus. A püspöki látogatások előtt három szólamban tanítottam be egy éneket, azzal vártuk. Amikor véget ért a mise, csodálkozott a püspök, hogy falun ilyet is lehet hallani. A fiatal lányoknak minden ünnepre tanítottam valami dalocskát. Akkor sem volt egyszerű összetartani a közösséget. Ma már nincs érdeklődés az ilyen alkalmak iránt. Hetvenhárom év alatt, amíg én voltam a kántor, négy pap szolgált ebben a faluban. Időnként megkérnek, hogy kísérjek végig egy-egy misét. Szívesen vállalom, jólesik, hogy még mindig számítanak rám.

– Említette, hogy több mesterségbe is belevágott. Mi motiválta, hogy ezeket mind elsajátítsa?

– Ezelőtt a parasztember mindenhez is kellett értsen, hogy boldogulni tudjon. Voltak akkor is, akik nem értettek hol ehhez, hol ahhoz, de általánosan egy ember nem csak egy dologhoz értett. Én több mint harminc évet dolgoztam az építőiparban, közben megtanultam az ácsmunkát, hogy mit hogyan kell kiszámolni, melyik fával hogy lehet bánni, aztán követ faragni is megtanultam. Mindkettőnek meglett a gyümölcse, hiszen cserefából bútorokat készítettem és boltíves kaput faragtam kőből magunknak. Mikor a leányomnak építettük a házat, a gerendáknak való anyagot egyben hozták rönkbe, s mivel az autó nem merte áthozni a hídon, a falu elején leöntötte. Azokat én mind hazahúztam traktorral, s itt az udvaron vágtam ki egy cirkulálóval, amit egyéb híján nekem kellett megépíteni. Sokszor rávisz a szükség is, hogy az ember magának dolgozzon. Aztán szerettem volna nagyon horgászni is, a kertünk hátsó felében pedig volt egy olyan hely, ahol a legnagyobb szárazságban is nád nőtt, olyan vizenyős volt. A feleségem az elején nem akarta hagyni, aztán csak belement, hogy kiáshassam a tavat. Abba aztán Szentmártonból hozattam halakat, pontyot, balint, amurt, azokat etetgettem s kifogtam néhanapján. 

– Az állatpreparálást hogyan kezdte el, és végül miért hagyta abba?

– Még a kommunizmusban sokat jártam vadászni és madarászni az egyik tanító barátommal. Ő értett az állatok kitöméséhez, és nagyon szerette, tőle tanultam meg a preparálást. Eleinte kisebb madarakat tömtem, aztán egy vadásznak tömtem hiúzt, tömtem a szentmártoni iskolának is állatokat. Terjedt a híre annak, hogy mivel foglalkozom, és aztán milicistának s egy szekuritátés tisztnek is kellett tömjek. Utóbbinak egy baglyot. Kicsit kezdtem tartani, hogy egy időben mind fejesek jöttek állatokat tömetni, de végül ez mentette meg a bőröm. Tudni kell, hogy a preparáláshoz kellenek vegyszerek, amivel elő kell kezelni a bőrt. Én a szükséges arzént a körorvostól kaptam, amire nem volt méregtartási engedélyem, így illegálisan volt nálam. Ezt a hiúz tömésekor megtudta valaki, és jelentette, de én nem tudtam, hogy ehhez engedély kell. Oklándon dolgoztam, mikor az egyik barátom motorral utánam jött, hogy várnak a milícián. Azelőtt borjút vágtunk, azt gondoltam, amiatt hívnak, mert a bőre ki volt terítve a pince közepébe. Mikor jöttek házkutatást tartani, a magyar világból maradt emlékeket, Horthy-portrét, könyveket, térképeket, még egy első világháborús szuronyt is kaptak a padláson, amelyeket összeraktak egy nagy halomba az udvaron. A borjú bőrét nem találták meg, mert a pincében sötét volt, s inkább a sarkokat nézték. Végül megjött a tiszt, akinek a kitömött baglya ott volt a szekrény tetején, s megkérdezte a milicistáktól, hogy azt ugye nem akarják elvinni. Erre mindegyik hirtelen vigyázzba szökött, a leírt jegyzőkönyvet pedig a tiszt széttépte s bedobta a tűzbe. Így úsztam meg, s a borjúbőr is megmaradt.

– Mi a titka annak, hogy túl a kilencven éven még mindig vidám, életerős és boldog?

– Étkezéskor mindig mértékletes vagyok. Ritkán eszem estére húst, s ha többet raknak, felét otthagyom, annak ellenére, hogy meg tudnám enni. Nem jó túlzásokba esni sem evéskor, sem iváskor. Különben sok tejet iszom, szeretem a bort is, de soha nem voltam kocsmába járó ember, és egyedül nem is szoktam inni. A másik fontos dolog, hogy nem vagyok ideges, lobbanékony. Türelemmel kell lenni mind az élet, a munka, mind az emberek felé. Semmi nem megy könnyen, ezt el kell fogadni, de a munkát is el kell végezni. Módjával, becsülettel. Nagyravágyással, mások átverésével, hogy hasznot húzz belőle, nem lehet jól aludni. Ezelőtt három évvel még volt négy tehenünk, tudtunk gabonát, gyümölcsöt, zöldséget termelni. Sokat jártam traktorral a mezőre, sikerült halastavat is létesíteni a kertben. A mai napig azt a bort iszom, amit én készítek házilag. Fiatalként észre se veszi az ember, hogy fut az idő, én is csak most eszmélek rá, hogy mennyi idő eltelt.