Két szent hely is őrzi az elesettek emlékét. A XVI. században épült Szent Péter-templomhoz egy kis emelkedő vezet. A falak rejtik – nemzetiségre való tekintet nélkül – a Solferinónál elesett 7000 katona csontját, 1413 elhunyt koponyáját. 
A másik, San Martino-osszáriumban a magyar vonatkozások is fontosak. A templomban 1274 koponyát és 2619 katona csontját gyűjtötték össze, a bekeretezett veszteséglistákon nevek százai sorakoznak; a szomorú katalógust olvasva, az áldozatok jelentős része magyar volt. Egy magyar–olasz nyelvű emléktábla az 1859-es szabadságharcban elesett magyar katonáknak állít emléket, a márványlapot magyar koszorú díszíti.
A kertben egy kőbe vésett felirat Vécsey Antal kapitány mementója. A katonatisztre – még az ütközet előtt – egy háztömbből nyitottak tüzet, 19 golyó végzett a huszárfőhadnaggyal. Testvére, Vécsey József őrnagy ekkor Velence védelmében harcolt. Nem voltunk egyedül az emlékezésben: ottlétünk alatt egy osztrák kerékpáros csoport érkezett, a sportolók is lerótták kegyeletüket a helyszínen.
Az elesettek számát csak becsülni lehet. A 250-300 ezer harcoló katona tizede, mintegy 20-40 ezer ember halt meg a csatatéren. E széles skála oka talán abban rejlik, hogy a poroszok szerint a franciák veszteségeiket ugyancsak kozmetikázták. Nincs új a nap alatt, erről már a svájci Henry Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítójának szobránál elmélkedek. A solferinói csatának két pozitív hozadéka volt: mi, magyarok közelebb kerültünk a kiegyezéshez, a világ pedig egy azóta is működő jótékonysági szervezettel gazdagodott.

Az alapító a háború idején turistaként tartózkodott a vidéken, a csata színhelyére 25-én érkezett. A borzalmakat a francia főhadiszálláson vetette papírra az Egy szemtanú a solferinói csatáról című cikkében; hosszasan ecseteli a pokol látott bugyrait:
„Az ágyúgolyók és a kartácsok egész sorokat kaszáltak le, és a szerencsétlenek körülöttem szenvednek a trópusi hőségben. Sokat meg lehetne menteni közülük, de estére reménytelenül elvesznek. A legnagyobb jóakarattal sem lehet rajtuk segíteni. Ami a legfájdalmasabb, az a szörnyű jajkiáltásokat Montechiarótól Castiglionéig egykedvűen hallgató lakosság részvétlensége.”
Dunant nem tudott szabadulni az átélt borzalmak hatásától, miután hazatért, megírta Solferino emléke című könyvét. Az írásban teszi fel a mára sokszor idézett, a solferinói emlékműve mellett is citált költői kérdést: „Nem lenne-e mód arra, hogy béke idején és nyugodt időszakban segítőegyesületeket alakítsunk, azzal a céllal, hogy háború idején a sebesülteket odaadó és jó szándékú önkéntesek lássák el?”
A kötet 1862-ben jelent meg, a filantróp üzletember a könyvekből Európa számos politikusához és katonai személyiségéhez is juttatott példányt. Minden bizonnyal a megajándékozottaknak is volt némi lelkiismeret-furdalása, így az írás fogadtatása pozitív volt. Ezt követően egy véget nem érő egyeztetések után 1863-ban megalakult a Vöröskereszt, akkori nevén Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság. Fontos kitétele volt a szervezetnek a semlegessége, ami egyben a sérthetetlenségét is garantálta. Ennek jeleként a szervezet jól megjegyezhető jelképét, a vörös keresztet (a svájci zászló inverzét) még ebben az évben egy nemzetközi konferencián fogadták el.

(Folytatjuk)