Mostanság a korábbinál jóval kevesebbet lehet hallani az Egyesült Nemzetek Szervezetéről, az ENSZ-ről. Ha megkérdeznék tőlem a főtitkár nevét, ugyancsak zavarban lennék. 
1970-ben a kanadai utam során kerestük fel New Yorkot, s természetesen a metropolisz híres épületeit is végiglátogattuk. Az ENSZ-felhőkarcolót – Manhattan keleti részében – a Teknős-öböl közelében 1952-ben építették, s évtizedeken keresztül szinte minden híradásban megjelent. Az épületegyüttes nemzetközi felségterületnek számít, így a hidegháború legsötétebb időszakában is beutazhattak a keleti ENSZ-diplomaták az Egyesült Államok területére, amiből néha nem kis kalamajka származott. Egyébként a komplexumban a nemzetközi jog érvényesül. Édesapám, amikor meglátta a bejutni vágyók kígyózó sorát, próbált lebeszélni a vizitről, de én hajthatatlan voltam. Nagy nehezen ránk is sor került, s egy igencsak vegyes nemzetiségű csoporttal jártuk végig a 39 emeletes s három alagsori szintű palota látogatható részét. Az idegenvezetőnk egy szuperaktív fiatal hölgy volt, aki valami idegbántalomban szenvedhetett, mivel a legváratlanabb pillanatokban fakadt mosolyra vagy kacagott fel. Ez láthatóan idegesítette apámat, aki minden információt szorgalmasan fordított nekem. Ez viszont a hölgyet ingerelte, aki egyszer meg is kérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, apám gúnyosan válaszolta: „kínai”. Kalauzunk ezek után nem törődött velünk. A kétórás vizit alatt megnéztük a híres konferenciatermet: 1231 széket helyeztek el benne, itt foglalhatnak helyet ma a 193 tagország delegáltjai.

A méretes hodály sok érdekes és izgalmas eseménynek lehetett tanúja. Talán a legemlékezetesebbnek számított Hruscsov hírhedt szereplése, amikor 1960-ban – a Fülöp-szigeteki küldött bíráló megjegyzésére, szót kérve – a cipőjével püfölte dühösen az asztalt. Másnap állítólag New York egyik épületén egy hatalmas megaposzter jelent meg, amin csak egy ócska cipő és egy kéz látszott. Vezetőnk egyébként megmutatta az ominózus helyet, ahol a vendégek – cipővel a kezükben – még percekig fényképezkedtek. Máskor Fidel Castro négyórás beszédét figyelték bambán az egybegyűltek, akiknek még szerencséjük volt, mivel a kubai diktátor odahaza félnapos beszédekkel szórakoztatta népét. Nekünk, magyaroknak 1956-ban nem sokat segített az ENSZ: feláldozta országunkat más fontosabb világpolitikai esemény oltárán. Itt meg kell említeni viszont Povl Bang-Jensen dán diplomata nevét, aki híven képviselte a magyar ügyet az ENSZ-ben. Szomorú véget ért, 1959. november 26-án holtan találták. A hivatalos vizsgálat öngyilkosságra utalt, de mivel a lőtt sebet a fej jobb oldalán találták, s a diplomata viszont balkezes volt, a közvélemény gyilkosságot sejtett. Eszembe juttatja a klasszikus viccet: a jereváni rádióhoz beérkezik a kérdés: „Igaz-e, hogy Majakovszkij öngyilkos lett, s mik voltak az utolsó szavai?” „A hír igaz – szólt a válasz. Utolsó szavai pedig ezek voltak: Elvtársak, ne lőjetek!”