Még le sem tettem az előző részben bemutatott Cigány kötetet, amikor egy másik érdekes dokumentumkönyvet kaptam ajándékba. Szerzőjével, Sziklainé Lengyel Zsófiával még a Magyar Televízióban dolgoztam együtt. Tiszteltük egymás munkáját, de írói ambícióiról nem tudtam. Most, amikor találkoztunk, hogy átvegyem a könyvet, új névjegye sok mindent elárult: krónikás, a Történetmentő. Missziót vállalt fel, kezei alól életutak, családtörténetek kerülnek ki. Egy közös bennük: a mai rohanó világban álljunk meg egy pillanatra és éljük bele magunkat egy másik ember gondolatvilágába, történetébe.

Zsófia ezúttal 88 történetet vetett papírra, hősei hétköznapi emberek, akik túlélték a holokausztot, s embermentők, akik a vérzivataros időkben is másokra gondoltak. A fejezetcímek köznapi tárgyak, nem sokat mondanak, mégis az emlékező további sorsát ugyancsak meghatározták. Egy „fej vagy írás” alapon perdülő pénzérme a túlélést jelenti, a porban talált alma az önzetlenség jelképévé vált, és a gondosan őrzött pezsgő is szerepet kap: a szabadság mámorában bontják ki.

A történetek rövid időszakot ölelnek fel. A bevezetést követi a végzetes nap, 1944. március 19., amikor megszűnik Magyarország névleges függetlensége is, majd a nyilas hatalomátvétel, amikor a fronton lévők utolsó reménye is elszáll. Az itthon maradott zsidóknak meg elkezdődik a kálváriája.

A túlélők szavaiból az emberi megaláztatás poklának bugyrai elevenednek meg. Bujkálás, halálmenet, bevagonírozás, koncentrációs táborok. A „felszabadulás” sem felhőtlen, az eufória után a várakozás hetei következnek, hogy a családtag, a barát hazaérkezik-e. Nagyon sok helyen a fejezet végén egy-egy balladisztikus mondat utal a szeretett személy elvesztésére.

Természetesen vannak a könyvnek vidámabb pillanatai is (ezek ritkák), az élni akarás mindenkit vakmerőségre serkentett. Az Igaz történetek igaz emberekről nagyfejezet olyan személyeknek állít emléket, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben.

Amíg a tartalom a tragikus hétköznapokról szól, addig a könyv képanyaga a boldog békeidőket idézi. A téren játszó gyerekek, családi idill, foghiányos masnis kislány, pancsoló gyermek utal egy korábbi szebb, visszavágyott világra.
A könyvet olvasva Fenákel Judit egykori kötete az Egy regénye mindenkinek van jut hirtelen eszembe; a beszélők életének kisregényét, egyperces novelláját, de meghatározó néhány hónapját tartom a kezemben.

Nekem a leírtak még sokat jelentenek: az időszak után egy évtizeddel születtem. Egy korábbi zsidó védett házban nőttem fel a Jókai utcában, és amikor a szomszéd Bihari Magda néni szekrényéből kiesett egy sárga csillag, kíváncsian felvettem. Nem szólt semmit, és visszatette a lepedők közé. Felrémlenek a lakáscsereszomszéd, Arensohn Miksáné történetei is. Máskor a bori túlélőkről készíthettem riportot, Radnóti neve is többször elhangzott. Még hosszan sorolhatnám e korhoz fűződő közvetett emlékeimet. Elgondolkoztam viszont azon, milyen módon lehetne e könyvet fiatalok kezébe adni. Nem egyszerű, kényes feladat.

Sokaknak egy sematikus történetgyűjteménynek tűnhet, hiszen minden fejezet tartalma nagyon hasonló. A gondolatot folytatva, a fiatalnak is meg kell ismernie e kort, viszont nagyon sok múlik a tanárai vagy egy sokat megélt, bölcs családtag magyarázatán.

Próbálok én is bölcs lenni, de nekik sem tudnék többet mondani, mint amit Zsófi írt ajánlásként az ajándékkönyvbe: „Zolinak nagy szeretettel és abban a reményben, hogy a történelem örökre történelem marad.”