Bevallom őszintén, Siófokot soha nem szerettem. Édesapám, Cs. G. a városban rendezte ugyan A magyar hajózás múltjából című kiállítását 1956-ban, kedvelte a várost, utána viszont disszidált, s én apa nélkül nevelkedtem. Gyermekkoromban oda vittek, mikor felnyársalt egy faág, kisebbik fiamat én kísértem Balatonszemesről a helyi kórházba, mikor asztmatikus rohama volt. Emlékszem, visszafelé stoppolni szerettem volna, s egy meleg pasas vett fel (nem is titkolta); mikor megtudta történetemet, korrektül elvitt egy jó darabon.

Hosszú idő után augusztusban látogattunk el feleségemmel a városba. Úgy tűnik – jóllehet a város vezetői sokat tesznek csinosításáért –, nem lett szebb.

Egykor pedig a legismertebb magyar üdülőhely volt. A déli vasút megépítése fellendítette a város gazdaságát és társadalmi életét. Eötvös Károly szavait idézem: „Minden jel oda mutat, hogy Siófok a jövőnek kegyeltje.” Természetesen felhangok is jelentkeztek, a „Zsidófok” megnevezés még a hatvanas években is gyakran elhangzott.

A két háború között egymás után épültek a míves villák, Siófokon nyaralni sikk volt. Az esti szórakozás is biztosított volt, a Parisien mulatóban a pesti Orfeum neves művészeinek tapsolhatott a közönség, sőt olyan híres amerikai sztár is megjelent, mint Jean Tennyson, aki mind a Broadwayn, mind pedig Európa vezető operaházaiban is letette névjegyét. Szépségversenyek, bálok sokasága biztosította az odalátogatók önfeledt örömét.

A háború felborította a leírt idillt. A zsidó lakosságot elhurcolták, és a töredéke tért vissza Siófokra. Az új rezsim először hezitált az üdülőhely sorsáról, majd munkához látott. A pártkorifeusok a régi villákat szállták meg, a „proliknak” új üdülők épültek. A régi város arculata örökre megváltozott.

A hatvanas években reneszánszát élte a település, ismét sikk lett itt nyaralni. A hetvenes-nyolcvanas években a rendőrségi tudósítások mindennapi szereplője, az az üdülő, akit nem „kopasztottak” meg valamilyen módon, szerencsésnek mondhatta magát.

A közbiztonság ma is gondot jelent a városvezetésnek. Amit mi ebből láttunk: hajléktalanok tömegei relaxáltak az árnyékos padokon, mások koldulásból élnek.

A városkép igencsak silányult, a hatvanas évek modern épületei Dunaújváros szintjére degradálták az egykor mutatós Siófokot. Az egykor patinás házakból csupán mutatóban maradt néhány épület. A város szimbólumában, a Víztoronyban egykor a legfelső szinten panorámapresszó működött, ma már ez sem üzemel.
Viszont a korábban a közvélemény által „lenyúlósnak” tartott vendéglátóipari egységekkel kedvező tapasztalatunk volt, a főutcán a kávét tökéletesen szervírozták, s az ára is megfelelő volt. Délben egy nagyon jó menüt ettünk baráti árért. Ez talán az idegenforgalom mérséklődésének is tulajdonítható: tíz órakor, mikor bementem egy butikba üdítőt vásárolni, a tulajdonos elpanaszolta, hogy aznap én vagyok a harmadik kuncsaft.