Álljon meg maga, magát nem kergetik…, jut eszembe a szakállas vicc. Valami ilyesmi zajlik most is a furcsa világunkban. Abszurdba hajló káosz, előremenekülés, káprázat, kábulat. A közvécébe wifit kell szerelni, hogy világhálón lehessen közvetíteni a mocskot. A választási kampány arra is jó, hogy egyes politikusok hirtelen katolikusabbak legyenek a pápánál, (...) bizonyítandó, milyen áhítatos, hívő emberek. Inkább kétszer áldoznak, csak nyomulhassanak a képernyőre. Reklámhordozóként. Talán már kétszer is bérmálkoznak… 
Nyomulás a legkifinomultabb sátáni eszközökkel az abortuszért, jogunk van a testünk autonómiájához, de a nemzetéhez nincs. Aki meg a közösség javát akarná őszintén, az vesztes attitűd… Elfogynak Európa fegyverei, mert Ukrajnát védve magunkat védjük. Mi az, hogy az agresszor győzhet? Mert mi csak védekezünk… S közben megy a gazdasági kokettálás és a kétségbeesett kihátrálás. Párhuzamosan. A külföldre menekült ukrán férfiaknak meg nincs kedvük hazamenni a húsdarálóba. De sebaj, jön a következő hatvanmilliárdos segély-kölcsön, mert ha pénz nincs, háború sincs. Esetleg béke. 

Elloptuk az élet gyümölcsét, s közben menekülünk a saját boldogság-szabadság-buborékunkba. Az álomvilágba. Az illúzióba. Hogy azt legalább mi is megteremthetjük. Ki nem mondva, a szabadság címszó alatt lobogtatjuk a szabadosság zászlaját, melyre szivárványszínű betűkkel felfestjük: Jogunk van a bűnhöz…! És rohanunk a vesztünkbe. Ilyen a világ, kell alkalmazkodni hozzá, mondjuk. Örömmel vagy kényszeredetten, de sodródunk. Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-mitropolita meséli, hogy amikor szemináriumban volt, akkor csapta meg őket is a „Nyugat” szele Nyíregyházán, és menedzser típusú papokat szerettek volna képezni. Annyira berzenkedett ez ellen, hogy kispaptársaival egy pontokba szedett tiltakozó beadványt is fogalmaztak. Mellé egy meséből továbbgondolt dramatizált történetet is illesztettek, amelyben a főhős legyőzte a sárkányt, s neki adták a királylány kezét. Megtartották az esküvőt, s az újdonsült királyfit, ki nem sokkal korábban parasztlegény volt, az udvaroncok elkezdték tanítani a helyes, főúri viselkedésre. De időről időre felizzott a füle tövére ragadt sárkányvér, s ilyenkor úgy érezte, ami vele és körülötte történik, nem egyeztethető össze eredeti céljaival Ő pedig nem tagadhatta meg önmagát. Így vagyunk mi is, hívő emberek, magyarok.
Addig szabályozunk, addig telepítünk, addig szankciózunk, addig fegyverkezünk, addig védekezünk az Isten ellen, hogy már ultimátumot is adunk neki. Azt hisszük, ő is egy másik gengszter, akitől félni kell, akinek a helyébe be kell ülni, s akkor mi leszünk a főnök.
Holott... inkább vissza kellene térnünk az evangéliumhoz. Meg kellene hallanunk a kegyelem hangját, a „sárkányvér” szavát, izzását, inspirációját lelkünkben. És arra hallgatnunk. Nem valamiféle földi paradicsomot kellene kierőltetni, nem a vágyainkat kellene elnyomni vagy parttalan szabadsággal kiélni, hanem elfogadni szabad szeretettel a megváltást. Elismerni őt Urunknak. Elismerni Jézus Krisztust Isten Fiának, aki nem vérszomjasan akar bosszút állni a bűnösökön, hanem mindannyiunkat meg akar menteni a bűn, a gonoszság hatalmától. Még olyan áron is, hogy nem automatikus az isteni megbocsátás. 
Az írás teljes terjedelmében a peterpater.com weboldalon olvasható.