A régi görögök azt hitték, hogy az emberek nevetése irigyekké teszi az isteneket, és hogy bosszújuk üldözi a földön azokat, akik nem sírtak eleget. Ez a gondolkozásmód még ma is kísért, hiszen a világ fiainak az a felfogása, hogy az öröm rózsái az ő kezükben van, és ez távol áll az ún. szentektől, akiket nem tudnak másképpen elképzelni, mint mogorván, borútól és világfájdalomtól borítva.
Súlyos nagy tévedés ez. Igaz, hogy a szentek, a lelki életet élő emberek öröme nem a világ fiainak öröme, nem bűnös öröm. Két dologban különbözik az örömüktől:
Az ő örömük Jézus öröme. Amikor Jézus a szőlőtőkéről és szőlővesszőről beszél az utolsó vacsorán, akkor mondja ezeket: „Mindezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm tibennetek legyen.” (Jn 15,11)
A derű, a lelki öröm elválaszthatatlan az életszentségtől. Az életszentség ugyanis nem egyebet jelent, mint állandó, Isten jelenlétében való időzést; életet, mely állandóan Istennek szent akarata szerint igazodik. Akiben pedig Jézus élete van, abban az ő nagy szívének lüktetései tiszta vért, forró szeretetet, életkedvet dobogtatnak. Azok nem elcsenevészesednek, nem eltörpülnek, mert a Szentlélek égisze alatt törpékké nem lehetnek. Ahogy Antiochiai Szent Ignác mondja: „Aki Istennek szentelte magát, annak semmi oka sincs szomorkodni, de annál több oka van a vidámságra.”

Ez az öröm különbözik a világ örömétől abban is, hogy amíg a bűnös örömök csak ideig-óráig tartanak és meggyötörnek, addig ez az öröm tartós öröm, senki és semmi nem veheti el az embertől, még a megpróbáltatás, a szenvedés, a halál sem, ha mi nem szolgáltatjuk ki másnak. „Örömötöket senki sem veszi el tőletek.” (Jn 16,22)
Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes mondja: szenvedés és sírás, kereszthordozás és vértanúság lényegileg a keresztény élethez tartozik, de mindennek ellenére ott orgonál a Szentlélekben élő ember lelkében, lelke mélyén az „igaz boldogság” muzsikája. Az a boldogság, amiről Assisi Szent Ferenc beszélt olyan lelkesedéssel Leó testvérnek vándorlásuk alatt: „Részesedni Jézus keresztjében, osztozni szenvedésében és úgy eljutni a föltámadás dicsőségébe.”
Kis Szent Teréz mondja: „Jézus akarata tölti be szívemet. Ami erre ömlik, nem hatol lelkem mélyébe. Olyan az csak, mint az olaj a víz felszínén. Ha Isten nem töltené be a lelkemet, akkor a bánat és öröm felváltva lennének lakói. De mert ő lakik bennem, szívem békéjét, örömét senki és semmi nem veheti el tőlem.”
Ez az öröm a Szentlélek gyümölcse, ezt az örömet adja övéinek. Birtokában vagyok-e már? Tudok-e örülni minden körülmények között? Még a megpróbáltatásokban is? Kedvemet könnyen megszegik-e a különféle dolgok? Hangulatomnak a játékszere vagyok-e?
Örömet hordozni, örömet adni – ez minden. Tudták ezt nagyon jól a lelki élet nagy mesterei. Ezért mondja Nagy Szent Teréz: semmitől sem félek annyira, mint hogy leányaink az örömet elveszítik.
Ezért nevezi Assisi Szent Ferenc a szomorúságot egyiptomi betegségnek, amitől nagyon óvta fiait.
Ezért mondja Szent XXIII. János pápa: „Meg kell tanulnom a bátorságot és az Úrban való örvendezést.” 
Mitől félhetnék én is jobban, mint az öröm elvesztésétől? Tegyem ezért programommá Szent XXIII. János pápa programját, aki azt írja: „Gyakorolnom kell az önmegtagadást, hogy növeljem örömömet.”
Köszönöm, Uram, köszönöm, hogy visszaadtad az örömöm!