Nagy Gellért egy hónappal ezelőtt csatlakozott a Csíki Játékszín társulatához. A fiatal színész Kolozsvárról költözött Csíkszeredába, és mint mondta, a színművészeti egyetem elvégzése után rögtön lehetősége adódott színháznál tanulni tovább. Jelenleg a mesterképzést is végzi Kolozsváron, és úgy érzi, a lehető legjobb helyen van a Csíki Játékszínnél. – Mikor és miért szeretted meg igazán a színházat? – Harmadév utolsó hónapjaiban, ami konkrétan fél éve sem volt. Épp egy musicalt állítottunk össze akkor vizsgaelőadásként, amit Bélai Marcel rendezett. Nagyjából huszonegy nap állt a rendelkezésünkre, hogy létrehozzuk az előadást, ezért eléggé sűrített volt a munka. Csodálatos folyamat volt, ahogy Marci segítségével valami olyan energia kezdett belőlem előjönni, amellyel még nem találkoztam. Nagy felismerés volt az, hogy mennyi minden fortyog bennem, és a megfelelő pillanat, illetve a megfelelő ember kellett ahhoz, hogy ez felszínre kerüljön. Valójában ez az energiarobbanás világított rá arra, hogy nekem szükségem van a színházra, bármennyire is furcsának hangzik ez a példa. Az első két évem az egyetemen nem volt az igazi, nem igazán értettem, hogy mi a dolgom. Arra a kérdésre, hogy miért is szerettem meg a színházat, csak azt tudom mondani, hogy azért, mert eszméletlenül jól érzem magam benne. Most, hogy ideköltöztem Csíkba, és elkezdtem egy színháznál játszani, nagyon sok érzelem forog jobbra-balra bennem, és tényleg csak azt tudom mondani, hogy kimondottan jól érzem magam. Most a színház az egyedüli dolog, ami foglalkoztat. – Hogyan kerültél a Csíki Játékszínhez? – Júniusban voltunk az Unscene színházfesztiválon. Én két darabban is játszottam, a musicalben, amit az előbb említettem, és a Három nővérben, amit az osztályfőnökünk, Bíró József rendezett. Egy hétre rá a Csíki Játékszín művészeti vezetője, Vladimir Anton megkeresett, és azt kérdezte, hogy jönnék-e ide. – Ha csak öt kifejezést választhatnál, mivel jellemeznéd magad? – Egy is sok lenne. Nem tudok öt konkrét dolgot mondani, egyszerűen azért, mert akármit mondanék, az igaz is lenne, meg nem is. Tudom, hogy hívnak, és néhány fizikai tulajdonságot is meg tudok fogalmazni magamról, de hogy valójában én ki vagyok, arra nem tudok válaszolni. Egyszer ilyen vagyok, egyszer olyan. Ennek a bizonytalanságnak a tudatában miért ne tudnám magamban megkeresni azt a valakit, akit éppen játszok? Nem áll szándékomban egyáltalán okoskodni, mert lehet, hogy azt se tudom, hogy miről beszélek, de most így gondolom, aztán majd eldől, hogy így van, vagy sem. – Talán az, hogy így válaszoltál a kérdésre, pont ugyanannyit elmond rólad, mintha választottál volna öt jellemzőt. – Remélem. – Kolozsváron jártál színire. Hogyan tekintesz vissza az alapképzésre most, hogy már gyakorlatba ültetheted mindazt, amiről tanultatok? – Az osztályfőnökömtől, Bíró Józseftől egy olyan alapot kaptam, amire biztonságban építhetek, mert nem fog összedőlni. Ez óriási segítségemre van most. Számomra ez az egy hónap jelentette az igazi gyakorlatot – már ha egyáltalán van ilyen, hogy igazi és nem igazi gyakorlat –, amit itt, a színháznál töltöttem el. – És hogy telt ez az egy hónap? – Én nagyon jól éreztem magam. Kicsit hihetetlen, hogy egy társulatnak a tagja vagyok, és nem is akarom megszokni ennek az érzését, mert eszméletlenül izgalmas, hogy végre hivatalosan is azt csinálhatom, amit annyira szeretek. Fél évvel ezelőtt sokszor végiggondoltam, hogy mi lesz, ha nem fognak sehova sem felvenni vagy mi lesz azután, hogy véget ér az egyetem. Mi lesz a következő lépés? Ez az ismeretlen helyzet félelmet keltett bennem. De most már a Csíki Játékszínnél színész vagyok, megvolt az első bemutató, ideje visszakerülnöm a jelenbe, és elengedni a múlt félelmeit, mert már máshol vagyok. És ezért végtelenül hálás vagyok. – Vannak örök kedvenc darabjaid, szereplőid, drámaíróid? – Nincs egy konkrét válaszom, ezt a kaput is teljesen nyitottan hagyom, meghagyom magamnak a lehetőséget, hogy mindig meglepjen és kedvencemmé váljon az, amit éppen olvasok. – Milyen szerepeket játszottál eddig? A jövőben milyen szereplőnek a bőrébe bújnál szívesen? – Mivel még most kezdtem belekóstolni a színházba és pályakezdő vagyok, nyitottan állok mindenhez. Eddig azt vettem észre, hogy talán közelebb áll hozzám, ha azt mondom, hogy saját magamban keresem meg azt a bizonyos személyt, nem pedig belebújok a bőrébe. A Három nővérben Csebutikin voltam, aki egy hatvan év körüli doktor, és nekem nehéz feladat volt őt játszani. Olyan témák, gondolatok merültek fel, amelyek engem is foglalkoztattak és nekem is volt saját véleményem róluk, de valahogy nem tudtam az én gondolataimat összekapcsolni az övéivel, és emiatt iszonyúan elégedetlen voltam magammal. De lehet, hogy ezt csak én beszéltem be a fejembe, és valójában nem is így van. Ferapont szerepét is én játszottam, aki a darabban idős, de az én esetemben fiatal, és kedves, naiv karakter. A musicalben pedig, amit harmadéven előadtunk, A producerekben Leopold Bloom voltam, egy könyvelő. Most, a Torzonborz, a rablóban Paprika Jancsi vagyok. – Eddig mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesültél? – Az elmúlt hónapban egy párszor el voltam veszve a próbafolyamat alatt, és azt hiszem, az volt számomra nehéz, hogy kibéküljek azzal a tudattal, hogy a próbafolyamat nem hiába egy folyamat: elindulok az első lépcsőfokról, de nem ugorhatok egyből a tizedikre, hanem szépen, egyesével kell lépegetnem. Amikor elfogadtam ezt, és időt hagytam magamnak, akkor elkezdtek működni a dolgok. Én túl hamar – már az első héten – akartam kész lenni, de ez nem így működik. Igazából az volt a kihívás, hogy türelmes legyek saját magammal szemben, és kitartsak a gondolat mellett, hogy idővel a köd elillan, és elkezdenek a dolgok tisztábban látszani. – Milyen volt becsöppenni a Csíki Játékszín társulatába? Milyennek látod a várost, a közösséget? – Szeretem Csíkszeredát, nekem jólesik a nyugodtság és a csend. A színházban azt érzem, hogy tényleg közösség működik. Nemrég, az egyik előadás közben egy kisebb incidens történt – elindult az orrom vére –, ami miatt le kellett állítani az előadást. Abban a pillanatban nagyon szégyelltem magam, de mindenki ott volt mellettem, a vállamra tette a kezét és megnyugtatott, hogy az égvilágon nem történt semmi rossz, amiért nekem ezt kellene éreznem. Nekem ez sokatmondó volt, és rájöttem, hogy mennyire értékes emberekkel vagyok körülvéve. Úgy érzem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok.

Péter Ágnes