Hirdetés

A cselszövő városa

Vörösmarty Mihályt is nagyon foglalkoztatta a téma, Czillei és a Hunyadiak című drámáját 1844-ben mutatták be. A magyar színháztörténet kimagasló eseménye volt a darab 1966-os felújítása a Nemzeti Színházban, a drámát magam is többször láttam. A bemutató előzményeit és emlékét Sinkovits-Vitay András, a címszerepet játszó Sinkovits Imre fia foglalta össze.

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 3 perc
A cselszövő városa
Celje fellegvára Fotó: Csermák Zoltán

Döbbenetes korszakként jellemezhetem a bemutató időpontját. Még csak két évtizede volt vége a háborúnak, a politika szőtte át a világot, a színészi társadalom nagyon megosztott volt. Ebben a polarizációban különös szerep jutott Major Tamásnak. Hatása hosszú távon mérgezett: a mai magyar tarthatatlan színházi légkört, a résztvevők egymás ellen feszülését is megalapozta. Az intrika volt az élete. A háború alatt a híres író-politikus Keresztury Dezső bújtatta őt és B. Lajost, s természetesen, az idők változásával ők voltak, akik feljelentették jótevőjüket. Generációs ellentétek is feltörtek: minden ifjú nemzedék úgy tartja, hogy vele kezdődik és végződik a történelem, s mindent le kell rombolnia. Édesapám erre úgy reagált: ’Fiatalok, tietek a jövő, nekem viszont hagyjátok meg a jelenemet.’ Nem volt könnyű helyzetben, 1956-tól is csak tíz év választ el minket. Édesapámnak nagyon fegyelmezetten kellett élnie és játszania, mivel bármikor elővehették a forradalom alatt tanúsított magatartása miatt.
Gyerekként számos alkalommal láttam az előadást, de hatását mind a mai napig érzem. Amikor a színész egy szerepre készül, akkor életmódjában szinte azonosul a figurával. Magam is számtalanszor átéltem ezt az átváltozást. Édesapám a próbaidőszak alatt a szobájába vonult hosszan vissza.
A rendező, Marton Endre mindig nagyon jó helyről merített. Haladt a korral, mikor például Peter Brook bemutatta a bő ruhás Lear királyát, akkor hirtelen nálunk is megjelent e koncepció. Nagyon modern előadást állított a Hevesi Sándor téren játszó Nemzeti Színház színpadára. Színházat alkotott a szó legteljesebb értelmében. Senki sem húzta magára a szerepét, hanem azonosult vele, s tudása legjavát nyújtotta. Marton szakított a Sztanyiszlavszkij-féle hagyományokkal. Zseniális, nagyon gyors színváltásokkal operált, például a díszlet-oszlopok felülről ereszkedtek le, s máris várfallá alakult a színpad. Máig sem értem, hogyan, de a nyílt színen az egyik oszlop mögül hirtelen előlépett édesapám, s kést szegezett a király szeretőjét alakító Várady Hédi nyakára, ’Szép Ágnes’ – mondta mély hangján. Édesapámat döbbenetesen jó színészek vették körül: Sztankay István Mátyást, Szersén Gyula Lászlót, Iglódi István a királyt alakította.  
Cillei az ő ábrázolásában látszólag nem volt gonosz ember, tetteiben volt inkább ördögi. Nagyon szép volt ősz ha­já­val, bordó ruhájában, pár­duc­bőrös kacagányával. Ne­gé­de­sen beszélt, most is a fülemben cseng, amikor Lász­ló­nak és Mátyásnak a pó­tap­ja lesz: ’Édes gyermeke­im’. Kállai Ferenc is, mint Szi­lágyi Mihály méltó partnere volt, rá is egy mondattal emlékezem: a lépcsőn lefelé apám előtt jön, s így szól Lászlónak és Mátyásnak: ’Megjött új apátok’. Ez a drámai hatás a darab végéig megmaradt. A címszereplő önfeledten mesél az élet szépségéről, mire Hunyadi László megjegyzi: ’Hát ily embernek, ha halni kell, szörnyű lehet!’ Nem sokra rá már élet-halálra vívnak, megvan még a pallos, amivel apám küzdött.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!