A gyergyószentmiklósi Lukács Orsolya két vállalkozást működtet, anyaként és feleségként sugárzó optimizmussal oldja meg a hétköznapokban felmerülő problémákat.

– Amikor megismertelek, alkalmazottként dolgoztál egy jótékonysági szervezetnél. Hogyan lett belőled vállalkozó?

– Éppen a fiammal voltam várandós, amikor el kellett gondolkodnom a továbbiakról, mert megszűnőben volt a cég, ahol dolgoztam. Az első vállalkozásom 2007-ben indult, és most is működik: akkor egy kapcsolatom révén lehetőség adódott, hogy vállalkozást indítsak. Bár az első két évben a gyermeknevelési pénzem volt az alkalmazottam fizetése, később már profitot is termelt. A Fitpoint sport- és szabadidőközpont közös vállalkozásként indult, ketten kezdtünk el célt adni ennek az épületnek, de később kiszállt a társam, így ma már mindkettő az én „gyermekem”, az életem része. Megélhetés, döntési lehetőségek, az időm beosztása – mind-mind olyan előnyök, amelyek megadatnak számomra ebben az életformában.

– Hogyan reagáltál társad kilépésére, arra, hogy egyedül maradtál?

– Akkor kissé megijedtem, de utólag visszagondolva hálás vagyok, hiszen így tudok igazán én lenni, nem kell mások döntésére várnom, megvalósíthatom azt, amire vágyok. Alapelvem, hogy mindkét vállalkozásba sok tőkét kell visszafordítanom, fejleszteni, újítani kell folyamatosan. A használtáru-kereskedésben 2014–2015 között volt egy fejlesztésünk, hiszen nagyobb térre volt szükségünk; a Fitpointot 2014-ben indítottuk, de teljesen más koncepcióval, mint egy hagyományos céget. Itt az én vállalkozásom működteti az épületet, öt saját alkalmazottam van, a többiek pedig alvállalkozókként csatlakoztak a brandhez.

– Egyik legnagyobb kihívás csapatot építeni. Hogyan sikerült?

– Igen… a legtöbb alkalmazottam a kezdetektől velem van, csak azok mentek el, akik külföldre, vagy más városba költöztek. Alapembereim vannak, és úgy gondolom, csak akkor tud működni egy vállalkozás, ha a munkatársak fontosnak érzik magukat, részei a folyamatnak, érzik a megbecsülést. Aki viszont szeretne elmenni, annak segítek, hogy tudjon továbblépni: egy fiatal kolleganő tavaly külföldre ment, szerette volna ott kipróbálni magát, de fél év elteltével hazajött és ismét nálunk dolgozik.

– Milyen vezetőnek tartod magad?

– Optimistának! Sohasem szerettem a nem lehet, vagy nem tudom kifejezéseket, nagyon szeretem megoldani a problémákat. Kreatív is vagyok, kitartó, nagyon szeretek csapatban dolgozni, szeretem azt hinni, hogy egyformán részesei vagyunk a történetnek. Szívesen leosztom a munkát, megbízom a többiekben, szeretem, ha valaki kezdeményez, új ötletekkel áll elő. Rugalmas is vagyok, megértem az alkalmazottak problémáit, úgy gondolom, ez nőként sokaknak erősségünk.

– Nőként vállalkozni még ma is újszerű: találkoztál meg­kü­lön­böztetéssel ennek kapcsán?

– Igen, többször, de ez a megkülönböztetés nem volt feltétlenül hátrányos. Amikor a főnököt keresik, és megjelenek, először furcsán néznek, de nem próbálnak alkudozni. Természetesen van olyan eset is, amikor a férjem segítségére van szükség az első tárgyalásnál, de később úgyis velem kell megtalálnia a hangot a legellenségesebb partnernek is.

– A városban ma is egyedülálló hely ez, ahol az angoloktatástól a masszázsig, a fodrászszalonig nagyon sok minden megtalálható… Mi volt az elképzelésed az induláskor?

– Azt láttuk a kezdetekkor, hogy sokkal többen is sportolhatnának a városban, mint ahányan megteszik… azok a lehetőségek, amelyek akkor adottak voltak, kevésnek bizonyultak, többen, akár csoportosan is, helyet kerestek a testmozgáshoz. A hiányzó űrt kitöltöttük, ezt bizonyítja, hogy első évben kilenc személlyel indultunk, és ez a létszám egy év alatt 21-re nőtt, ennyien dolgoztunk az épületben. Az emberek fontosnak érezték, hogy csatlakozzanak – akár alkalmazottként, akár alvállalkozóként – valami egészen újszerűhöz. Az erősségünk az is, hogy egymásnak bevonzzuk a klienseket, hiszen ha valaki edzeni jön, már egy kávét is megiszik, és ha látja, hogy van fodrászat, azt is igénybe veszi. Itt is megnyilvánul a csapatmunka fontossága, egymás erősítése. Naponta minimum száz személy megfordul nálunk, akik használják a bérleteinket, de ez a szám a többszörösére nő, ha beleszámoljuk azokat, akik fodrászhoz, masszázsra, gyógytornára, gyermekeknek szóló foglalkozásra jönnek.

– Nehézséget jelent összeegyeztetni a munkát a magánélettel?

– Igen, ez nehéz. Mindannyian tudjuk, mennyire megváltozott a nők szerepe, milyen sok téren helyt kell állni, és bár nem próbálok minden téren tökéletesen helytállni, mégis sokszor kerülök időzavarba. Támogató családi hátterem van, és bár a gyermekeim már nagyobbak, most is sok odafigyelést igényelnek, de így teljes az életem. Sokat változtam, alakultam a vállalkozásaimmal párhuzamosan, meg kellett tanulnom nemet mondani, elhagyni a kevésbé fontos dolgokat. De nagyon sok mindent kaptam cserébe: új barátokat, megbízható kollegákat. 

– Közéleti szerepet is vállaltál korábban, helyi tanácsosként, de egyesületet is működtetsz…

– Szerettem volna tenni valamit a közösségért, amelyben élek, ezért vállaltam tanácsosi tisztséget, de rájöttem, hogy nem nekem való, hiszen nem tudok közvetlenül segíteni, csupán egy utolsó láncszem vagyok a folyamatban. Inkább a Ian Post Egyesület révén igyekszem segíteni, ahol tudok: sok pályázatot nyertünk a járvány előtti időszakban, amelyek által támogatni tudtuk a gyermekkórház felújítását, a bölcsőde bútorzatának kicserélését, és több esetben idős személyek lakását újítottuk fel, segélyszervezettel partnerségben. Bár most is működnek az egyesület tevékenységei, szeretném ismét nagyobb lendülettel folytatni ezt a vonalat az életemben.