– Mára több egyesület tagjaként, többnyire önkéntes munkával vállal aktív szerepet a közösségi életben. Honnan vezetett az út idáig?

– Gyermekkoromban a szüleim is aktív részesei voltak a közösségi életnek, de nem abban az értelemben, mint ahogy napjainkban elképzeljük a civil szervezetekben és egyesületekben folytatott tevékenységet. Ha jól belegondolok, annak a vágya, hogy közösségekhez tartozzam, és segíteni tudjak másokon, egy kellemes első tapasztalatból, emlékből ered: nyolcadikos voltam, mikor az egyik barátnőm elhívott pingpongozni a sepsiszentgyörgyi unitárius egyház egyik ifjúsági termébe, ahova ők egyletezni jártak. Ezzel csöppentem bele a közösségi életbe, rövid idő után már nemcsak pingpongozni jártam, hanem választmányi képviselő lettem, részt vettem az eseményszervezésekben, tagja voltam a színjátszó körnek. Az egyetemen is folytattam az egyletezést még egy ideig, de akkor már többnyire az egyetemi diákszervezet tevékenységébe kapcsolódtam be. Végül, mikor Kolozsvárról hazakerültem, a csíkszeredai székhelyű Élő Erdély Egyesületnél lettem irodavezető, azóta pedig több egyesületnél önkénteskedem.

– A civil szervezetek működéséről Székelyföld határain kívül is vannak ismeretei. Hogyan látja, miben kell még fejlődniük a régiónkban levő csoportosulásoknak? 

– Konkrét tapasztalataim nincsenek, mert a külföldön töltött éveim alatt nem csatlakoztam az ottani egyesületekhez, de folyamatosan figyelem, és korábban is figyelemmel követtem azt, hogy máshol hogyan működnek a szervezetek. Véleményem szerint itthon még nagyon sokat kell tanulnunk az adományozásról és az önkéntes közösségi munkáról. Azt látom, hogy általában ugyanazok az emberek vállalnak közösségi szerepeket, önkéntességet, akik eleve aktívan vesznek részt a közösségi megmozdulásokban – nos, ez tőlünk nyugatabbra és keletebbre sem így van. Fontos lenne, hogy életkortól függetlenül minél több embert bevonjunk a közösségi ügyekkel kapcsolatos szervezésbe úgy, hogy olyan munkát tudjunk adni nekik, amiben tudnak fejlődni, megismerik a határait, sőt akár ki is tudnak teljesedni. Fontos, hogy érezzék, nyernek azáltal, hogy segítik valamilyen közösségi ügy megvalósulását. A másik lemaradásunk, hogy gyakorlatilag itthon sokan nem tartják jogosnak azt, hogy a civil szervezetek dolgozói, hiába dolgoznak ők is napi nyolc órát, gyakran sokkal többet, bármilyen juttatást, urambocsá, fizetést kapjanak. Nem bűn gazdasági szempontból is jól működtetni a civil szervezeteket, természetesen itt nem a profithajhászásról van szó, hanem arról, hogy azok gazdaságilag is fenntarthatók legyenek. Mindezek ellenére a Fuss NEKI! Csík kapcsán úgy látom, hogy egyre több ember van, aki megérti és megtalálja azt, hogy miért jó neki, ha részt vesz a közösség életében, esetleg anyagiakkal vagy más módon is hozzájárul annak fejlődéséhez, és ez jó.

– Említette, hogy az önkéntes munka és az adományozás kultúrája környékünkön még gyerekcipőben jár. Mi ennek az oka, és mi a véleménye, hogyan lehetne kilépni belőle?

– Sok civil szervezetnek – azoknak is, amelyeknek tagja vagyok – sokat kell még tanulnia és fejlődnie abban, hogy miként szólít meg, von be adományozókat és önkénteseket. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az önkéntes, mint olyan, még mindig nincs kellően pozicionálva. Aki végzett már önkéntes munkát, tudja, hogy mennyi pozitív hozadéka van. Aki nem, azt valahogy meg kell fogni, rá kell vezetni. Én például a kapcsolati hálómat a közösségi munkának köszönhetem. Ez egyben az egyik legnagyobb kincsem is. Általa rengeteg olyan dolgot tudtam megtanulni és fejleszteni magamban, amiért más képzéseket fizet, vagy nem is talál olyat, ahol el tudja ezeket a kompetenciákat sajátítani. Szerintem a vállalkozók, a közintézmények és tan­intézetek képviselői lehetnek a civil szervezetek legjobb partnerei abban, hogy az önkénteskedést és az adományozás kultúráját népszerűsítsék, általános értékké tegyék. Jó lenne, ha az iskolák, a tanárok kapnának kapcsolódási pontokat a civil szervezetekkel, és népszerűsíteni tudnák a tevékenységeiket, hiszen egy ilyen közösségi munka – például a rendezvényszervezésbe, ügyintézésbe, adminisztrációba való betekintés – akár pályaorien­tációs segítséget is nyújthat egy diáknak.
– A külföldön töltött időszak után mi ösztönözte arra, hogy hazatérjen és itthon tevékenykedjen?

– Habár sokan azt hiszik, külföldön még sincs kolbászból a kerítés. Engem a fejlődés motivál, és az ebben való hit tart életben. Azt látom itthon, hogy rengeteg dolog adott, amit fejleszteni lehet, ezek legtöbbje pedig nincs kihasználva. Modellünk vagy tapasztalatunk nincs, mégis látunk olyan példákat, melyekből tanulva és azokat alkalmazva olyan megoldásokkal rukkolhatunk elő, ami nekünk a legjobb. Ezért jó körülnézni mások háza táján, hogy az ő jó és rossz tapasztalataikból tanulni tudjunk. Valójában ez a típusú kihívás az, ami biztosít arról, hogy itthon is van reális lehetőség a boldogulásra és a jó életre, azon túl és azzal együtt, hogy itthon vannak a nagyszülők és a család. Hiszem azt, hogy jó helyen vagyok, és nagyon jó időben.

– Ha már csak egyetlen helyre utazhatna el, melyik lenne az, és miért?

– Lehet, hogy két nap múlva mást fogok mondani, mert komolyan elgondolkozom ezen a kérdésen, de most úgy érzem, hogy Kubába. Azért vonz ez az ország már évek óta, mert az ilyen latin-amerikai helyeken teljesen természetes, hogy az emberek táncolnak az utcán egy átlagos kedden, délelőtt tizenegykor. Mindegy, hogy ki kicsoda, hogyan néz ki, és mivel foglalkozik, közös bennük a tánc szeretete és az, hogy önfeledtek tudnak lenni a hétköznapokban is. Vonzó számomra, hogy ez is az életük része, és nem polgárpukkasztás, nem egy megszervezett esemény vagy villámcsődület. Szeretném megtapasztalni, hogy ez a fajta életigenlés teljesen természetes!