A gyergyószentmiklósi dr. Kiss Károly állatorvos ugyanúgy kezdte az ismerkedést a karatéval, mint a legtöbb személy: ázsiai harcművészeteket bemutató filmekből. Aztán elment egy edzőterembe, és annyira megszerette ezt a sportot, hogy ma már a Japan Karate Shoto Federation egyetlen romániai képviselője, 4 danos karatemester. Közben idegenben töltött tíz évet, majd hazatért, és jelenleg saját kis csapatát építgeti. [caption id="attachment_29315" align="aligncenter" width="720"] Kiss Károly (balról) lépésről lépésre népszerűsíti és fejleszti a karatét Gyergyószentmiklóson[/caption] – A karateről az emberek többségének filmélményeiből vett ismeretei vannak. Tisztázzuk, tulajdonképpen mi is a karate: harcművészet, életfilozófia vagy egyszerűen csak egy sportág? – Mindhárom. Elsősorban sport, mozgás, amit nem kell túlmisztifikálni. A karate Okinawa szigetéről terjedt át Japánba a múlt század elején, majd onnan a világ többi részére. Hamarabb iskolákba, egyetemekre vitték be, hogy egy sportos életmóddal ismertessék meg a gyerekeket, fiatalokat. A karate tehát sport, szó szerinti fordításban az „üres kéz” sportja – a ’kara’ szó jelentése: ’üres’, a ’te’ pedig kezet jelent. Lényeg, hogy be kell menni egy edzőterembe, és mozogni kell! Az már későbbi fázis, amikor harcművészetté, életformává, életfilozófiává válik – ezen a szinten már akár fegyver nélküli harcművészetről is beszélhetünk, amikor a karatézó a saját testrészeit, főként a végtagjait használja fegyverként. Ehhez a szinthez viszont legalább tíz-húsz év szükséges ebben a sportban, illetve az az életfilozófia, amit ez a sport hordoz. A legtöbben ezzel úgy vannak, hogy karatésként sportolnak, versenyeznek 8-10 évet, aztán 30-40 éves korukban rájönnek, hogy több ez, mint sport, és így válik életformává. – Hogyan került ön kapcsolatba ezzel a sporttal? – Ugyanúgy, mint bárki más, néztem a Bruce Lee-s és Jean Claude Van Damme-os filmeket, és megtetszett a mozgás. Amúgy más sportokat is kipróbáltam, jártam hokizni, tornászni, teniszezni és lovagolni, de igazából egyik sem vonzott különösebben. 1990 után viszont – amikor már nem tekintette a rendszer tiltott sportnak Romániában sem a karatét – amolyan reneszánsza kezdődött ennek a sportnak. Gyergyószentmiklósra Péter Jakab edző járt Csíkszeredából, ő volt az első edzőm, és a mai napig nagyon jó a kapcsolatom vele. Akkoriban több mint százan kezdtünk karatézni, mostanra abból a csapatból ketten maradtunk. Később, amikor ez a csapat kezdett feloszlani, Balázs József edző vett át bennünket, ő idősebb volt, és a katonaságnál is képezte magát ebben a sportágban. Néhány évig vele edzettünk, aztán a maroshévízi Kósa Ildikó tanítónővel folytattuk egészen addig, míg egyetemre kerültem. Kolozsváron aztán két csapatban is benne voltam: az orvosi és a műszaki egyetem csapataiban versenyeztem. Ezután külföldön folytattam az edzéseket. – Itt viszont szép karriert futott be. Ha jól tudom, egy világszinten elismert karateszövetség romániai képviselője… – Igen, a JSK, vagyis a Japan Karate Shoto Federation egyetlen romániai képviselője vagyok. Ezzel a csoportosulással még Írországban kerültem kapcsolatba azáltal, hogy Scott Langley edzőhöz kezdtem járni karatézni. Ebből később barátság lett, aminek az lett az eredménye, hogy vele elmehettem Japánba, ahol közvetlen kapcsolatba kerültem a szervezettel. Akkor két hetet edzettem a japánokkal, majd a következő évben egy egész hónapot, közben vizsgáztam különböző fokozatokra. Egyébként ez az egyik legerősebb karateföderáció világszinten. Tavaly vetődött fel annak az ötlete, hogy hazaköltözöm, és akkor kértek fel, képviseljem a szervezetet Romániában. – Mit jelent ez a képviselet? – Nyilván azt, hogy minél több karatézót hozzak kapcsolatba a föderációval, és tagokat nyerjek meg nekik. Egyelőre még nagyon az elején tartok – hiszen tavaly decembertől tartózkodom itthon –, ehhez még hozzáadódik az emberek természetes ódzkodása is az ismeretlentől: „ki ez, mit akar?”. De már van klubunk Slatinán, Szatmáron, Năvodari-on, nehezebben megy a terjeszkedés éppen itthon Székelyföldön, pedig igencsak ráférne az itthoni karatemozgalomra is egy kis vérátömlesztés. Nagyon jó kapcsolataim vannak nemcsak a japán, de az európai országok klubjaival is – ezt a lehetőséget felajánlottam itthon is. Úgy tűnik egyelőre a román vidékeken voltak „vevők” erre a lehetőségre, de bízom benne, hogy szűkebb pátriámban is megtörik a jég. – Több mint tíz évet tartózkodott külföldi országokban, Tanzániában és Írországban többnyire, aztán hazatért. Mi késztette a távozásra, majd később a hazatérésre? – A külföldre távozásom a szakmámmal függ össze, állatorvos vagyok, és amikor végeztem, gyakorlatilag semmi fejlődési lehetőségem nem volt az országban, márpedig én tanulni szerettem volna, képezni magam. Így elmentünk a feleségemmel – aki akkor még a barátnőm volt – előbb Tanzániába, majd Írországban kötöttünk ki. Itt állatortopédusnak képeztem ki magam, mert volt szerencsém egy olyan állatorvos rendelőjében dolgozni, aki ezzel foglalkozott, természetesen a gyakorlati képzés mellett tanultam és vizsgáztam is. Ami a hazatérésünket illeti, abban két dolog játszott fontos szerepet: egyrészt a fiam és a lányom születése – nem akartuk, hogy nagyszülők nélkül nőjenek fel; másrészt a gyökértelenség – tíz év után sem éreztük otthon magunkat sehol a nagyvilágban. Aminek még szerepe volt, hogy rájöttünk, nem minden a pénz, szükség van az emberi kapcsolatokra, arra, hogy valahol tényleg otthon legyünk. – Decemberben tértek haza, és máris van egy kis csapata, akikkel edz a Szent István-plébánia egyik termében. – Igen, próbálok összekovácsolni egy kis csapatot, húsz gyerek és fiatal jár hozzám edzeni heti két alkalommal. Ősztől viszont több csoportot indítanék, amennyiben lesz elég jelentkező. Hatéves kortól várjuk a gyerekeket, felső korhatár gyakorlatilag nincs. – Mi a véleménye, olimpiai sportág lesz-e a karate 2020-ra? – Nehéz lenne ezt megmondani, ugyanis világszinten ugyanannyi ellenzője van, mint támogatója. Jánossy Alíz