Csíkszeredában született, itt kezdte sportolói pályafutását, melynek csúcsa a 2013-as Brassóban tartott Téli Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál volt. Imre Emil két éve Budapesten él, a felnőtt magyar rövidpályás gyorskorcsolya-válogatott segédedzője és technikusa, ugyanakkor fiatalokat edz a Ferencvárosi TC-nél. Szabadidejét egyelőre tanulással tölti, de elgondolkodott már azon, hogy visszatér a jégre, nagypályás gyorskorcsolyázóként. A pekingi olimpiát követően két szabadnapját töltötte itthon. – Tízévesen már nemzetközi versenyeken vettél részt, de a nagy áttörés 2013-ban, a Brassóban tartott Téli Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál (EYOF) volt. – Sok munka előzte meg a brassói versenyt: voltam Koreában, Törökországban edzőtáborban, az EYOF előtti év nagyon nehéz volt. A legnagyobb gond viszont az volt, hogy az EYOF előtt három héttel éreztem, hogy fáradt vagyok, gyakorlatilag kijött a túledzettség. Ezt egy hét pihenés, étrend- és vitaminkúra követte, gyakorlatilag a sportolóknál bevett gyors rekreációs időszak. Azt kell tudni, hogy én egy csapat tagja voltam, tehát nem egyedül edzettem, nem egyedül készültem a brassói versenyre, viszont csak nekem jött ki a túledzettség. Az egyhetes rekreációs időszak után még egy hetet itthon edzettem, egy hetet pedig Brassópojánán, majd jött a verseny. – Úgy érzed, az EYOF volt sportolói pályafutásod csúcsa? – Az érmeket tekintve igen. Viszont érdekes, hogy a legjobb időeredményeimet rá egy évre értem el az ifjúsági világbajnokságon, Erzurumban, ahol a 21. helyen zártam. Ez azért nagy eredmény, mert egy vébén a fiúknál 120-130 résztvevő van. Ott futottam meg az egyéni rekordomat 500 méteren, 1500 méteren két futamon jutottam tovább. Ugyanabban az évben az Ifjúsági Európa-kupa döntőjében a harmadik helyen zártam, így a 2013-as és a 2014-es évem is sportolóként a legjobb volt számomra. Ezt követte viszont egy hanyatlás. – Az miért indult el? – Az EYOF-ot nagyon jól zárta a hazai korcsolyaszövetség, nagyon sok pénzt kaptak mind a Román Olimpia Bizottságtól (ROB), mind pedig a nemzetközi szakszövetségtől (ISU), és elindult egy olyan folyamat, amelyben a pénzmentés magáncélra volt a hangsúly. Persze ez feltűnt az adóhatóságnak is, innentől elindult egy olyan folyamat, ami aztán a korcsolyaszövetség megszűnéséhez vezetett. Mivel nem volt szövetség, így csak a sportklubok, illetve kevés mértékben a ROB támogatta a korcsolyasportot, a gyorskorcsolya gyakorlatilag lélegeztetőgépre került. Nekem volt egy kis szerencsém, hogy már az EYOF előtt, de utána is nyertem pályázatot, így volt versenyfelszerelésem, de sajnos kevesebb jégidőt kaptunk a szövetségnél kialakult helyzet miatt, nem mentünk el edzőtáborba, nem vettünk részt versenyeken. 2015-ben én utolsó éves ifjúsági sportoló voltam, és ugyan készültünk egész szezonban, de versenye nem mentünk el. Itt indult el egy lejtmenet, de nemcsak nekem, hanem a teljes gyorskorcsolyasportnak. Gyakorlatilag célját vesztette az egész sportolás. – Viszont még három évet versenyeztél… – Igen a 2017/2018-as szezon volt az utolsó, amelyet teljesítettem. Olimpiai ciklusban voltunk, négy világkupaversenyen lehet pontozni, mi ebből elmentünk kettőre. Gyakorlatilag másokhoz képest fele esélyt kaptunk, hogy kijuthassunk az olimpiára. A 2017-es két világkupa-futamra, Budapestre és a hollandiai Dordrechtre úgy mentünk el, hogy a Csíkszeredai Sportklub bérelt autót és állta az üzemanyagot, és én voltam a sofőr. Egy hét alatt két verseny, egy Csíkszereda–Budapest–Dordrecht–Csíkszereda útvonalon vezetés. A világkupasorozat után még részt vettem a román bajnokságon, ezt követően döntöttem úgy, hogy befejezem a sportolást. Most úgy érzem, sportolóként nem voltam olyan jó, hogy kijussak egy olimpiára, de sosem tudjuk meg, hogy képes lettem volna-e rá. Mert a lehetőséget sem adták meg arra, hogy rákészüljek és legalább megpróbáljak kijutni egy olimpiára. Nem volt meg a 100 százalékos támogatás, hogy itt van minden, most rajtad múlik a részvétel. – Mi történt veled aktív sportolói pályafutásod befejezése után? – Az utolsó szezonomat már úgy kezdtem, hogy volt munkahelyem Csíkszeredában és egyetemista voltam Bákóban. A Vasile Alecsandri Egyetemen párhuzamosan végeztem két szakot: a testnevelő tanárit és a sportedzőit. – Majd 2019-ben kiköltöztél Budapestre. Hogyan jött létre a kapcsolat közted és a magyar korcsolyaszövetség között? – Igazából nem voltam ismeretlen számukra, hiszen gyerekkoromtól kezdve sokat jártam edzőtáborba és versenyezni Magyarországra. A Liu-testvérekkel egyidős vagyok, elég sokat versenyeztem ellenük, ismerjük egymás családját. Az EYOF után megkeresett a magyar szövetség, hogy versenyezzek nekik, volt is egy beszélgetés erről Budapesten, de nem sikerült egyezségre jutnunk. Akkor nem tudták azt biztosítani nekem, ami egy középiskolásnak kellett: iskolát, bentlakást, étkeztetést. Itthon pedig minden adott volt, a szülőkkel éltem, jártam iskolába, edzettem, nem is nagyon akartam én itthonról elmenni. Utolsó idényem során többször mentem ki pár napra Budapestre, filmforgatásokra. Egy világosítócsoportnak voltam tagja, akik fénytechnikát építettek. A Magyar Korcsolya Szövetség vezetősége úgy tudta meg, hogy kint vagyok Budapesten, hogy az a személy, aki engem a világosítókhoz hívott, ő is korcsolyás volt. Megkerestek, hogy egy klubedzőre, valamint a válogatotthoz segédedzőre és technikusra van szükségük. Elvállaltam. – Már aktív sportolóként is végeztél technikusi munkát… – Az igazság az, hogy itthon én végeztem – mert én tudtam – ívelési, hajlítási munkát. Versenyek alatt, futamok között pedig ugyanezt csináltam másoknak, pénzért. Versenyeken pénzt is kerestem amellett, hogy sportoltam. Ezt látták a magyarországiak, mert ezt a munkát ott sem sokan tudják csinálni, így amikor megtudták, hogy kint dolgozok és már nem korcsolyázok, megkerestek, én pedig igent mondtam. Így kerültem a válogatotthoz, és így kerültem a Ferencvároshoz edzőként. – Említetted, hogy ívelni, hajlítani nem sokan tudnak. Te ezt hol tanultad ki? – Ezt igazából sehol sem tanítják, erre nincs iskola, nincs kurzus, nincs oktatóvideó. Autodidakta módon kezdtem el, a saját korcsolyámon kísérleteztem, versenyeken, ha valaki csinálta, azt ellestem. Volt egy bolgár edző, aki szívesen válaszolt szakmai kérdéseimre, lemérhettem az ő korcsolyáikat, lejegyeztem az adatokat, a többi pedig érzés: addig csináltam, amíg jó lett. A pengéket íveztem éleztem, hajlítottam magamnak, a csapattársaknak. Precíz munkát igényel, a szerszámokat nem lehet csak úgy egy barkácsboltban megvenni, holland és kanadai cégek gyártanak csak ilyeneket. – Gondolom, minden sportolónak más-más pengebeállításra van szüksége… – Nincs két egyforma pengebeállítás. A hajlítás mindenkinek más, ez függ a sportoló magasságától, testsúlyától, a penge hosszától. Kell ismerni a sportoló teljes testfelépítését. Fontos tudni, hogy milyen testhelyzetben és hogyan löki el magát a jégen. Azért vagyok a jég mellett, hogy lássam, hogyan korcsolyázik a sportoló, lássam, hogy hol a hiba, persze az a legjobb, ha ezt a sportoló mondja el, de nem mindenki tudja ezt. Van, aki csak azt mondja, nem jó a penge. No, akkor van szükség nagy figyelemre, hiszen ekkor én kell kitaláljam, mi hol hibádzik. Sokat jegyzetelek, pont amiatt, hogy aki nem tudja elmondani, mi a baj a pengével, annak lássam. De ugyanakkor rengeteg beállítást jegyzetelek le, hiszen kell tudni melyik sportolónak milyen beállítású penge kell. Versenyeken esésnél sokan kérnek pengecserét még akkor is, ha nincs benne az esésben. Mert nem lehet tudni, nem ment-e rá egy pengéből kitörött darabra, ami sértette az ő pengéjét. Olimpián például mindenkinek volt két pár pengéje előkészítve ugyanazzal a beállítással, amivel a jégen volt. A cserére másfél perc áll a rendelkezésünkre. De a beállítások függnek a jég minőségétől, keménységétől. Pekingben például minőségi és nagyon gyors volt a jég. – Hogyan élted meg a pálya széléről Liu Shaolin Sándor kizárását? – Három-négy perc alatt történt minden: az elején a mennyországban, a végén pedig a pokolban vagy. Igazából erre nem gondolt senki a csapatból. Amikor várakoztunk a hivatalos eredményhirdetésre, mi biztosak voltunk, hogy a kínai sportolót zárják ki a visszahúzás után, ez nem volt kérdéses számunkra. Nagyon rossz érzés volt, amikor végül Shaolint zárták ki. Ez egy piszkos dolog volt, és sajnos nem egy ilyen eset történt az olimpián. Kínában volt az olimpia, mi ellenük versenyeztünk, ők szervezték a játékokat, ezért ők megtehettek szinte bármit, mert tudták, őket nem fogják kizárni vagy esés esetén is továbbjuttatják. Ez meg is történt a vegyes és a férfi váltóban, Ilyenre korábban még nem volt példa. Első olimpiámon éltem meg nagyon sok jót: lett aranyérme és bronzérme a csapatnak, de ekkora arculcsapást, ilyen szintű pofátlanságot azok, akik a tizedik olimpiájukon voltak, azok sem éltek meg. – Szoktál korcsolyázni? – Mindennap fent vagyok a jégen. Míg a tanítványaim kötik a korcsolyát én felmegyek a jégre, kirakom a bójákat és megyek négy-öt kört. – A visszatérés gondolata felmerült benned? – Gondolkodtam azon, hogy nagypályás gyorskorcsolyára visszaállok. De idén biztos nem vágnék bele a projektbe, mert még tanulok, most végzem a mesterképzést az egyetemen. Igazából nem lenne nehéz újrakezdeni, mert nem kell belefektetnem éveket, ott van mögöttem a Ferencváros mint klub, van pálya, Ha majd úgy döntök, hogy egy hétvégén kimegyek a pályára és kipróbálom, tudom-e még csinálni, na akkor kell majd határoznom a visszatérésről. De gondoltam rá.

Kopacz Gyula