– Ön az idei tanévtől lett egyetemi lelkész, dolgozott korábban is fiatalokkal? Miben más a mostani feladatköre?

– Kérdésedre boldogemlékű Márton Áron püspök atyánk szavai jutnak eszembe: „Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.” Ezt az idézetet olvastam el papságomra készülve a Szemináriumunk udvarán majdnem mindennap a kertben sétálva. Fel volt vésve a püspök úr szobrára, és a szívembe is bevésődött. Hozzá hasonlóan, minden emberben a testvéremet nézem, bármilyen hithez, nyelvhez vagy korosztályhoz tartozzon. Papként minden generációval dolgoztam, így természetesen fiatalokkal is. Mostani feladatom talán annyiban különbözik, hogy ezúttal céltudatosabban az egyetemisták pasztorációjára összpontosítok. 

– Ismertetné röviden az egyetemi lelkészség programjait? Mennyire érdeklődnek irántuk az egyetemisták?

– Indításként, kísérleti jelleggel heti három alkalommal hirdettem programot: hétfőn téma-, szerdán játékestet, csütörtökönként pedig lelki estet tartunk. Utóbbi eddig többnyire szentmise volt, azonban a későbbiekben változatosabbá szeretném tenni, kiegészíteném szentségimádással, egy-két imamód ismertetésével, gyakorlásával. Vannak elképzeléseim, fog még változni a programkínálat, egyelőre nem tudtam, mire számíthatok, ezek most inkább kapaszkodók az ismerkedéshez. A fiatalok érdeklődését nem szeretném én minősíteni, erre nekik kellene válaszolniuk. Az emberben alapvetően ott van a kíváncsiság, de ugyanakkor a tartózkodás is az újjal szemben, a kérdés az, a kettőt hogyan tudják összeegyeztetni. 

– Mindenszentek és a halottak napja a megemlékezésről, az elmúlásról szól. Beszélne ezek fontosságáról az emberek, de különösen a fiatalok számára?

– Éppen erről szóltak múlt heti programjaink az egyetemen, közelgő ünnepeinkre hangolódtunk. Megnéztük a Coco című filmet, melyből rengeteg ötletet lehet meríteni arra vonatkozóan, hogyan tegyük színesebbé elhunyt szeretteinkre való emlékezésünket. Ha most az elmúlásról kezdek beszélni, egy fiatal, aki esetleg eddig – valami csoda folytán – olvasott, itt valószínű abbahagyja. Kell egyáltalán beszélni róla? Hisz a halál olyan empirikus valóság, amely alól még nem volt kivétel. Miért fordulna meg egy értelmes ember fejében az a gondolat, hogy pont vele ne történne meg? Inkább azt mondanám, struccpolitikát folytatunk, gondolunk rá, de nem mondjuk ki. Legfőképp a fiatalok nem foglalkoznak ilyen kérdésekkel, amíg nem érzik, hogy közeledik a saját vagy családtagjuk halála. Akár a vizsgára megtanulandó kötelező anyagrészt, a diákok többsége csak akkor fogja megtanulni, amikor közeleg a vizsga. Miért is foglalkozna vele hamarabb? Így vagyunk az elmúlással is. Itt viszont az a bökkenő, hogy halálunk időpontját nem jelentik be. Nem mondhatjuk bizonyossággal, előbb ráncos arcú, remegő kezű emberek leszünk, majd lassan meghalunk, hisz az is előfordulhat, fiatal daliaként szempillantás alatt tűnünk el. Jézus figyelmeztet: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” 

– Mi a véleménye arról, hogy a fiatalság körében a mindenszentek ünnepét lassan felváltja a Halloween? 

– Nem fogja felváltani. Nálunk nem. Én nagyon bizakodó vagyok ebben a témában, annak ellenére, hogy sokan keseregnek. Nincs ahogyan felváltsa, ha mi, emberek felébredünk, és értelmet szabunk a cselekedeteinknek. Az, ami nálunk dívik, nem Halloween, igaz, hogy lassan a halottak napjához sincs sok köze. Halloween nem a mi kultúránk, aki picit belegondol, érzi, életidegen számára idétlen jelmezeket ölteni akkor, amikor elhunyt szeretteire emlékezik, mint ahogyan nem táncolja körbe szüleinek koporsóját sem a temetése napján, sem halottak napján. A mi kultúránk teljesen más. Inkább megismernünk kellene azt, ami a miénk. Ha nem adunk tartalmat a cselekedeteinknek, akkor nevetségessé válunk, legyünk tökfaragó kézművesek vagy temetőkben rostokoló búskomor alakok. Megragadom az alkalmat arra, hogy inkább a halottak napjának szépségéről beszéljek, és néhány tanácsot adjak szebb és tartalmasabb megünnepléséhez. Halottak napján azokra a családtagjainkra emlékezünk, akiknek köszönhetjük azt, amiben most vagyunk – jó és rossz oldalaival egyaránt. Ilyenkor érdemes elővenni a régi fotókat, gyerekeknek, unokáknak beszélni azokról az emberekről, akiket ők személyesen nem ismerhettek. A mai digitalizált világban elhatározhatnánk, hogy kinyomtatunk egy fotót nemrég elhunyt családtagunkról, barátunkról, és egy napra központi helyre tesszük azt. Ezt a gyakorlatot alkalmazva más lélekkel, tudatosabban fogunk megérkezni a temetőbe, arra a helyre, ahol testét elengedtük, átadtuk a Teremtőnek.

– Mit javasol a fiatalok számára, hogyan viszonyuljanak az elmúláshoz?

– „Carpe diem!” Sokan rosszul értelmezik, mert úgy gondolják, a pillanatnak élni azt jelenti, minden lehetőséget kihasználni, oly értelemben is, hogy mindent kiszipolyozok. Holott a mondás igazi értelme az lenne, úgy ragadd meg a pillanatot, hogy a rákövetkezőben ne legyen lelkiismeret-furdalásod amiatt, hogy hogyan élted meg az előzőt. Élj úgy, hogy ne kelljen megbánnod semmit, ezt jelenti a „Carpe diem!” Tehát az elmúláshoz úgy viszonyuljunk, hogy éljünk! Ez szerintem a legfontosabb, éljünk emberként békességben, és akkor nem kell félnünk az elmúlástól sem.

Jakab Éva-Erika