Ahagyományos szerke­zeti koncepciók és meg­­­­oldások agrár­épü­­­­letek esetében bizonyos mér­tékig még mindig alkal­maz­hatóak, egy sport­­­csarnok vagy ipari gyártó­csarnok építésénél azonban már más mérnöki megközelítésekre van szükség. Ezeknél az épü­­­le­teknél a megnövelt fesztávok gazdaságos kivi­te­­lezése kizárólag mérnöki meg­­­oldásokkal érhető el, hi­szen legtöbbször nagy, össze­függő belső terekre van igény, közbenső támaszok nélkül. Ha a techno­lógiai fo­­lyamat lehetővé teszi, a sík­mennyezetről való le­mon­dás és a tetőszerkezet lát­hatóvá tétele különleges épí­tészeti él­ményt nyújthat.

Amint egy épület szélessége növekszik, vele együtt nő a tető magassága is, ami a fal­ma­gasság és a tetőmagasság közötti arány megváltozását eredményezi. Ez a probléma különösen a székelyföldi táj­ban léptékváltással meg­je­lenő agrárgazdaságok és a vidéki ipar fejlődése kapcsán merül fel. Ha a tető dőlésszöge hagyományosan meredek ma­rad, az a táj fölé tornyosuló tetőt eredményezhet; ha viszont la­posabb tetőt választunk, szük­ségessé válik a tetőfedés anya­­gának megváltoztatása. Ala­­csony dőlésszög esetén a hagyományos anyagok, mint a zsindely, dránica vagy desz­ka­födés, nem bizonyulnak tar­­tósnak. A cseréptető is kor­­­lá­tokkal bír: alacsony dő­lés­szögnél átereszti a vizet, és jelentős súlya miatt masszívabb fedélszerkezetet igényel.

Ilyen helyzetekben a kör­nyezetbe való harmonikus be­illeszkedést nem feltétlenül a hagyományos építészeti for­mák megtartása és utánzása biztosítja, hanem a tájhoz való helyes viszonyulás. Eset­ről esetre mérlegelni kell, mi­lyen lehetőségeink van­nak a kultúrtájjal történő kon­flik­tusok elkerülésére. A cél az, hogy az épület ne csak funk­cionálisan, hanem eszté­ti­kailag is összhangban legyen a környezetével, így megőrizve a táj egységét és értékeit.

Megoldásként szóba jöhet:

• ha a technológiai folyamat megengedi, a nagy tömeg több kisebbre történő felbontása (például egy lovar­da esetében lehetetlen), illet­ve a nagy tömegek kisebb tömegekkel történő körül­bástyázása;
• zöldtető alkalmazása és az épület részleges földbe süllyesztése  – mélyen fekvő ta­lajvíz esetében például krumpli­­tárolóknak ideális meg­oldás, minimálisra csökkenti a fenn­tartási költségeket;
• hosszú épületek esetén a gerinc ívelése, hogy elkerüljük a hosszú, mesterséges egyenes vonalat a tájban – ugyan­ezt lehet elérni íves alaprajzzal;
• a tető „tektonikus” moz­ga­tása;
• az álcázás: az épület teljes vagy részleges takarása nö­vényzettel vagy a színekkel tör­ténő kamuflázs révén.

Kis lejtésű, nagy kiterjedésű tetők esetében érdemes víz­záróbb anyagokat alkal­maz­ni, hiszen a nagy felület miatt jelentős költségek me­rülhetnek fel. Ilyen esetekben kézenfekvő választás lehet a lemeztető. Gyakran előfordul azonban, hogy a legolcsóbb, akciós anyagokat használják: ezek legtöbbször nem illesz­kednek harmonikusan a tájba (sem színükben, sem az öregedésük során). Fontos el­kerülni azt a helyzetet, ami­kor a tető színe még inkább kiemeli a nagy méretű épületet, amely amúgy is magasabb a környezeténél.

A diskurzus egyoldalúvá vált: a beruházók gyakran a létrehozandó munkahelyekkel indokolják a beruházások szük­ségességét, miközben igye­­keznek észszerűsíteni a költ­ségeket, és ahol lehet, spórolnak. Ennek ered­mé­nye­ként olcsó tetőhéjazatokat építenek be.
A tetőhéjazat anyagának ki­választásánál előnyösebb a semleges színű anyagok hasz­nálata, amelyek nem fé­nyesek. Ide tartozhatnak a szür­kére festett, matt trapéz- vagy hullámlemezek, szürke eternitlapok, illetve zöld színű lemeztetők, különösen, ha er­dős környezetben található az épület. Fontos, hogy az anyag ne próbáljon másnak tűnni, mint ami valójában, azonnal felismerhető legyen, és tiszteletben tartsa sa­ját jel­legzetességeit. Kerü­lendők azok a fém- és bitumenes tető­fedő anyagok, valamint bár­mely más anyag, amely a cserepet, zsin­delyt, fazsindelyt vagy deszkát utánozza, mivel ezek valójában a giccs kate­góriájába sorolhatók.

A tetőfedés kiválasztását alaposan át kell gondolni, és ha ez valamivel nagyobb költ­séggel is jár, megnyugtató lesz a tudat, hogy nem tagadtuk meg örökségünket, és hozzá­járultunk kultúrtájunk, azaz kollektív memóriánk fenn­tar­tásához.  Egyetlen harsányan fedett épület is képes viszont tönkre­tenni a kultúrtájat, és ezzel együtt veszélyezteti az erre ala­pozó turizmust.

Kisebb épületek esetében pél­dául alkalmazható egy ré­­teg ritkított, szellőző és festetlen deszka a tetőt vagy a homlokzatot borító fém­lemezen kívül, amely nemcsak árnyékol, hanem kiiktatja a lemez látványát is. Ezáltal az épület a fa természetes öre­gedése ré­vén finoman bele­simul a környezetbe. Patinázott titán-cink vagy rézlemez hasz­nálata különösen ajánlott műemléki védettség alatt álló területeken, ám eze­ket a nagyobb léptékű, a hagyományos gazdasági épü­letek méreteit meghaladó be­avatkozásoknál érdemes elke­rülni, mivel a műemlékek védőzónájában vagy védett öve­zetekben csillogásukkal ezek biztosan kilógnának a falu­­­képből.

A dombok, hegyek lábá­hoz telepített, nagy méretű épü­letek esetében a zöldtetők alkalmazása lehet diszkrét, esztétikus megoldás, külö­nö­­­sen akkor, ha azok kis lejtésűek, és a helyi kaszálók növényvilágát tükrözik vissza. Ezáltal az épületek harmo­nikusan illeszkedhetnek a dom­bokkal és hegyekkel öve­zett tájba, megőrizve annak természetes szépségét és tu­risz­­tikai vonzerejét. Néhány nagyobb tömegű épület megkerülhetetlen a fa­lu­képben, a település köz­pontjában: például egy torna­terem nem helyezhető el a település más részén, csak az iskola közvetlen közelében. Ilyen esetekben min­dig ala­posan mérlegelni kell a helyszín adottságait. A gyer­gyó­szárhegyi sportcsarnok ese­tében is ilyen helyzettel álltunk szemben. Az épület a három nemzeti jelentőségű műemlék védőzónájában he­­lyez­kedik el, ezért zöld­tetővel kombinált, zöldre fes­tett hullámlemezfedést ka­pott. Ez a megoldás jobban illeszkedik a közeli erdő zöld­jéhez, és fentről nézve, a zöld­tetőnek köszönhetően, az épü­let jelentős része beleolvad a tájba, így kevésbé zavarja a falu­képet.

A nagy méretű épületek tetői általában a környező növényzet fölé emelkednek, ezért a növényzet nem min­dig alkalmas az épület je­lenlétének csökkentésére, kü­­­­lö­nösen lombhullató nö­vé­nyek esetében. Távolról néz­ve azonban az épületet leg­inkább a tető határozza meg. Emiatt a tetőknek a lehető legegyszerűbbnek kell lenniük, figyelembe véve a bevilágító-, szellőző- és gépészeti elemeket is. A tetőablakok pozícióját gon­dosan kell megtervezni, össz­hangban az épület hom­lokzati kompozíció­jával. Ha fennáll a kockázata annak, hogy a tetőablakok fénylenek, esetleg zavarják egy műemlék látványát vagy egy értékes tájat, árnyékolást kell alkalmazni a jelenlétük minimalizálása érde­kében.

A napelemek és nap­kollektorok – ha pontszerűen helyezik el őket a tetőn – jól beépíthetők a tető síkjába. Ugyanez igaz, ha a teljes tetőt lefedik. Ha azonban rendezetlenül szóródnak szét a tetőn, rossz érzést és bizony­talanságot keltenek. Ha az energiatermelési autonómia ér­de­kében nagyobb felületekről van szó, érdemesebb lehet az épület déli homlokzatára vagy a talaj szintjén, az épület mellé telepíteni őket. Bár a „zöld” technológiák használata népszerű, alkalmazásuk nem járhat a táj vizuális szennye­zésével.

Ilyen helyzetekben külö­nösen fontos lenne egy olyan építési szabályozás és fej­lesztési stratégia kialakítása, amely a kultúrtáj megőrzését helyezi előtérbe.

(Folytatjuk)