Ha Szentmárton felől jössz, balra fordulsz az eltérőnél, elhagyod a katolikus templomot, s kijövök az aszfaltút szélére eléd – irányít mentett portájához vendéglátónk. A csendes zsákutcába éppen csak befér az autó, kifelé már tolatni kell. Úgy, hogy a gondtalanul kapirgáló tyú­­­­­kokat se üssük el. Nincsen még kapu – szabadkozik Enikő, de kit is érdekel, amikor mesebeli házikó tárul elénk? 
Lepényillatú nagyanyót, Jancsit, Juliskát keres a szemünk, amikor meglátjuk a kicsi, fehér házat, a zöld keretes ablakokat, hagyományos, piros muskátlival, az évszázados gerendavégeket, magunk elé képzeljük az egykori lakók életét. Hat gyermek nőtt fel ebben az aprócska házban – meséli a homoródalmási népdalénekes.

– Gyerekkoromban este ide ültünk ki, a padra. Énekeltünk, nagy kártyázások voltak, sütötték a deblákot (sütőtököt – szerk. megj.).
És aktív közösségi élet emlékét idézik ma is a természetes kőre rakott, évszázados padok.  

Legyen úgy, mint volt
A régi fazakakba és kannákba Enikő virágot ültetett, szerette vol­na, hogy a portán minden legyen úgy, mint volt. Még ha az egykori használati eszközök mára már dísztárgyakként őrzik egy régi világ emlékét.
– Amikor meghalt itt a bácsi, a korábbi tulajdonos, három évig nem volt itt semmi. Csak egy romhalmaz. És mivel a közvetlen szomszédságunkban van, nem is akartam, hogy olyan vala­ki köl­­­­tözzön ide, aki a régit nem értékeli, nem akartam, hogy lebontsa. Szerettem volna, hogy a népviseleteim legyenek egy helyen, egy ilyen házban – meséli a mindössze három-négy áras bennvaló történetét a tulajdonos. 
Az aprócska házzal szemben szintén pici és szintén 19. századi istállócska állt.

– Abból egy filagóriát képzeltem magamnak – mutat az egyszerre hagyományos jellegű, mégis modern épületre vendéglátónk.
Természetes köveken áll a hangulatos terasz, lépten-nyomon fel­bukkan egy szív alakú természetes kő vagy fadarab, s a szeptemberi színkavalkádban pom­­­­pá­zó virágok adják az egész porta női otthonosságát.
– Minden berendezést úgy tettem vissza a kicsi házba, ahogy volt. Még a fűtőt is – magyarázza a házmentő. – De aztán felmerült az igény egy fürdőszobára is. Meg hogy jó lenne nyaranként egy sütögető…
Sütögető nincs, lett azonban helyette egy ízléses közösségi tér, tulipános konyha, kandalló és fürdőszoba, s az egykori udor hálóhelyként szolgál majd.
– Csak azt tudtam, hogy szeretnék egy nagy teraszt. Meg azt, hogy a cserefa gerendáknak látszódniuk kell. Aztán ötletelgettünk közösen a mesterrel – meséli Enikő. 

Régi eszközök új funkcióban

A tágas ablakokkal, remek kilátással ellátott istállóháznak még nincs konkrét funkciója, de közösségi tervei vannak vele Enikőnek, népzenével, népi kultúrával. Lövétei mesterek keze munkáját dicséri az épület, Küküllőkeményfalváról származik a téglából rakott járólap.

– Karácsonyfalváról is vettem egy csűrt, belőle válogatták a mesterek azokat a csodafákat – mutatja a konyha ékességeit vendéglátónk. Fejünk felett rozsdásodó reszelők a csillárok, odébb egy új életre kelt késefa. – Látva ezeket, mosolyognak az emberek, miket ki nem találtam – mondja mosolyogva Enikő is. – Eszmei értékük van számomra a régi dolgoknak, és én is úgy gondolom, hogy amit elődeink ránk hagytak, azokat őrizni kell, legalább amit meg tudunk menteni, azokat. És ne csak megmentsük, hanem használjuk is – indokolja törekvéseit az énekes, miközben a régi szőttesekből álló stafírungját csodáljuk a felújított szekrény fiában. Ám a tulipánok azok, amik egyedivé teszik a teret, lépten-nyomon találunk egyet valahol a házban: egyedi a konyha kézműves csempéje, homoród­almási mintákkal, tulipán köszön vissza a kandallóról, a kovácsoltvas láncról, s ahol épp nem virág, ott zene díszíti valamiként a házat. Az udorból lett galéria korlátja sem véletlenül öt vonal: kotta lesz belőle, hangjegyeket álmodott rá ugyanis a házigazda.  

Az ördög a részletekben
Házi sajtot majszolunk házi süteménnyel a míves karospadon, csodáljuk a régi ajtókat, fejünk felett csillárként született újjá a néhai kenyérdagasztó tekenő. Egykori szénázások emlékét idézi a gereblyéből lett fürdőszobai fogas, a mai kor igényeit ötvözi a múlttal a mutatós mosdókagyló varrógépállványa, jól megfér itt egymással a 21. századi csempe a régi fák tiszteletével, csodálatával. 
A virágokkal gondosan beültetett udvarra beszabadul a tyúksereg, élükön az ünnepi húslevesbe kívánkozó, díszes kakassal, kora őszi eső szakítja meg a beszélgetés menetét, fel kell húzni a kocsi ablakát, ki kell hajtani a tyúkokat… Az ördög a részletekben rejlik, szokták mondani. Sorbán Enikő háza táján a népi kultúra őszinte tisztelete mellett a gondos odafigyelés és a részletekbe menő igényesség adja a régi-új porta méltóságát.