Míg kívülről Székelyföld egységesnek látszik, addig valójában minden folyó mente és ezen belül minden patak mente más és más, számtalan apró árnyalatban különböző hely, ahol csak egy picit különböznek a kapuk, a csűrök a szomszéd völgyekben lévőktől, a viselet és a tánc is egy picit más, s mikor megszólalt az egykori atyafi, akkor beszéde helymeghatározóként működött: a falut is meg lehetett mondani, ahová való. Így például Gyergyóban pontosan bemérhető volt a szárhegyiek jellegzetes „éá”-ja, a remeteiek vaskos „rrrr”-je, a csomafalviak rövid o helyetti „ö”-je, az újfalviak jellegzetes „í”-je. Pedig csak egy zsebkendőnyi területről beszélünk.

Elvásott mostanra ez az ízes helyi beszéd, talán mert mindenki a magyarországi tévécsatornákat nézi, mára már csak az szűrhető ki, hogy homoródmenti, csíki, háromszéki stb. vagy netán gyimesi a megszólaló – de még mindig érthető az anekdotikus udvarhelyi sírkőfelirat, hogy „Itt es jobb, mint Csíkban”.
Megpróbálom (táj)építészeti szempontból körbejárni ezeket a sajátosságokat, mert az építészeti terroir jelleg megőrzése szempontjából fontosak lesznek, ha felfedezzük az épület környezetének sajátosságait, és megpróbáljuk tiszteletben tartani.

A táji tagozódás egyik oka: a földrajzi és éghajlati jellemzők

Földrajzilag a területet a klasszikus morfológiai lépcsőfokok jellemzik: hegygerincek, lejtők, hegylábak, dombok, teraszok és folyómedrek. Ebből a változatosságból különböző fizikai-földrajzi és emberi-földrajzi folyamatok és jelenségek (mikroklíma, vízrajzi hálózat, növénytakaró, emberi tevékenységek, geodemográfiai potenciál, településszerkezet) származnak.
Már az 1528-as első nyomtatott Magyarország-térkép, a Lázár-térkép dombokkal és hegyekkel tagolt területként ábrázolja a „Terra Siculorumot”, messziről is érzékelve a terület kisvilágokból felépülő szerkezetét. A térség hegyei tektonikus és vulkanikus eredetűek, a törésvonalban elhelyezkedő, a terület kincsének számító ásványvizekkel. Az éghajlat mérsékelten kontinentális, azzal a különbséggel, hogy ha a hideg egyszer megvethette a lábát a hegyközti medencékben, nehezen szorul ki onnan. Emiatt az éves átlaghőmérséklet és az évi fagyos napok száma között jelentős különbségek vannak a dombos, folyókkal tarkított dombvidék és a zordabb, hidegebb, hegyközti medencék között. Így Háromszéken és Marosszéken, részben Kézdiszéken a tavasz két-három héttel korábban érkezik, mint a csíki, gyergyói, avagy kászoni részeken. Hasonlóképpen, az előbbi esetekben az erdők lombhullató fákból állnak, szemben a hidegebbnek említett területek tűlevelű erdeivel. Ez nagyjából meghatározza az építőanyagokat is, valamint érthetővé teszi, hogy helyenként miért szőlővel vagy a fagyra érzéketlen lécezéssel árnyékolták a tornácot.

De ez a mai állapot. Mert ha a terület helyneveit faggatjuk, vagy kézbe vesszük a XVIII. századtól létező katonai térképeket, más erdőtakaróról tanúskodnak: bükk-, csere- és tölgy­erdőket, nyíreseket, égerfás területeket találunk a patakok mentén. Veresbükk, Kicsibükk, Bükkloka, Bükkhavas, Bikszád, Csereoldal, Cserehát, Nyírkert, Kiseger, Nagyeger – hosszan folytathatnám. És ez más építészeti részletképzést jelentett, mert a puhafát nem lehet úgy faragni. Így ma Gyergyóban, ahol ma már mindenhol fenyő van, nehezen hihető, hogy egy-egy öreg ház vagy kötött nagykapu tölgyanyagát ott helyben vágták ki – és létezett faragott kapu ott is, ahol ma csak a fenyődeszka s -léc egyszerű ritmusa gyönyörű, mintegy leckét adva abból, hogy a kevesebb több. De a lecke arról is szól, hogy bár változott a világ, továbbra is tudtunk saját építészeti nyelvünkön beszélni.

Máig élő kézművesség. Érték és időkapu

A Székelyföld városaiban anakronisztikusan hosszú ideig fennálló céheknek, illetve a késői iparosítás miatt szinte napjainkig túlélő háziiparnak köszönhetően mifelénk nem veszett ki a magas szintű kézművesség. Nyugaton egy évszázada, a XIX. század utolsó, a XX. század első két évtizedében az Arts and crafts / Művészetek és Kézművesség mozgalom a hagyományos kézművesmesterségek számára utolsó mentőövet jelentett, az ipari tucattermelés „jellegtelen” termékeivel helyezkedett szembe. Erőteljes befolyást gyakorolt az európai művészetekre egészen addig, amíg az 1930-as években kiszorította a modernizmus. Utána nem igazán beszélhetünk folytatásról… Most kezdik újra felfedezni azt a kézművességet, amely mifelénk hagyományosan családokhoz és területekhez kötődött, újabban pedig a hagyományok iránt érdeklődő egyre képzettebb amatőrökhöz (értelmiségiekhez), és amit nem kell újra kitalálni, mert még mindig él. Kovácsmunkák, káposztáskádak, fahordók, ha­­­­gyományos festett bútorok, fonás, szövés, gyapjú- és kenderfeldolgozás, szőnyegkészítés, viseletkészítés, bőrművesség, fazekasság, csempekályhák gyártása és építése, baconi cserép, szalmakalap-készítés: lehet, hogy fehér hollók, de vannak még, rajtunk múlik, hogy nyáron viselünk-e szalmakalapot, tudjuk-e éltetni ezeket a mesterségeket. Hagyományosan, mint az egyre szélesebb körben elterjedő házikenyér-készítést, vagy innovatívan, mint a kézművessajt-készítést.

Vernakuláris vagy tradicionális a népi építészetünk?

A vernakuláris építészet helyi anyagokat és hagyományokat használ fel elemi építészeti feladatok megoldására, általában profi építészek felügyelete nélkül. Tipikus építési megoldásai a regionális kulturális és történeti környezetet tükrözik.  Ezzel szemben már a 18. században említik a Székelyföldön összerakott, szétszedett, majd más vidékeken újjáépített faházak „exportját”. És a székely ácsokat, pallérokat ott találjuk a középkori fejedelmi építkezésektől kezdve a nagy szocialista építkezéseken át egészen Makovecz Imre sevillai pavilonjáig. Itthon ezek a mesterek kalákában építik a házakat, s az eredmény több mint pusztán paraszti örökség, valamilyen formában tükrözi a székelység kollektív nemes voltát. Azt az ágrólszakadtat, amelyben az egyszerű, az luxus, de amelyet felmérni Kós Károly sem restellett, mielőtt építészetében hasznosította.

Helyi építőanyagok, helyi mesterségek

A paraszti józan ész – minden ökologikus építészet tulajdonképpeni alapja – a helyi anyagokat helyezi előtérbe. Így öreg házaink a dombvidéki területeken keményfából (például tölgy), a hegyközti medencékben pedig fenyőből épültek.
A vízifűrészek elterjedése óta a deszka mindenütt jelen van. Ezt használták a köztes tereink (tornác, „eresz”) részleges lezárására, a homlokzat burkolására, kapunak, kerítésnek. A XVII. századból már vannak adataink arról, hogy a fenyődeszkákat és gerendákat szekéren szállították Gyergyóból Marosszékre és Erdély más részeire, a gyergyói deszkák árát az erdélyi fejedelmi rendelkezések korlátozták.
A dránica és zsindelyek hasított fenyőből készültek, az előbbi két-négy milliméter vastag, körülbelül 80 cm hosszú, az utóbbi keresztmetszete háromszög alakú, a vastagabb szélén hornyolt, így egymásba illeszthető, hossza nem haladja meg a 60 cm-t. Vannak olyan területek, amelyek a zsindelyfödést részesítik előnyben (Udvarhelyszék), míg a dránica Gyergyóra, Csíkra, Gyimesre jellemző.
A vályog kevésbé van jelen. A faanyag szempontjából szegényebb, Mezőség felé nyíló területeken fordul elő. Mindig egy szerkezetileg jól méretezett faváz kitöltéseként jelenik meg Sóvidéken, a Nyárádmentén. De nem lehet ennyire általánosítani, Gyergyóban is láttam vályogházat.
Idővel a tégla felváltja a favázas vályogot, és a gyakori tűzvészek után, illetve a szász területek hatására fokozatosan teret nyer, így egész területek vannak, ahol ez lett a fő építőanyag (fazekasközpontok, Homoródmente). A tégla helyben, a falvak közelében, az ott talált agyagból készült, és általában cigányok vetették.
Minden széken több kőbánya van, így a lábazatok/coklik színe egyértelműen jelzi, hogy melyik területen vagyunk. Ha csak Gyergyót nézem, a fehér mészkő a tektonikus hegyekhez közel eső települések épületeinek hagyományos alapja, Szárhegyen a márvány, a Maros bal partján, a vulkanikus hegyek közelében fekvő településeken pedig a szürke andezit.  Ditróban lehet ditroit.
Tusnádon, Bükszádon nemcsak az árkok feletti hidak, kerítések, de a csűrök és házak is helyi kőből készültek. A homlokzatok gyakran befejezetlenek maradnak a kőfalak vagy vegyes falak, valamint a faépítmények esetében. A vályogtégla-építményeket agyag- vagy mészvakolattal védik.
Cserepet több helyen is gyártottak, általában Bacon környékéről áttelepült családok. Ez a település mind a szász, mind a székelyföldi cserépkészítés központjának tekinthető. Az általuk különböző helyeken legyártott cserepet más-másképpen nevezik: Csíkban szépvízi, Gyergyóban szárhegyi, máshelyt brassói stb. A cserép  felrakásának módja (különösen a csűrökön) bizonyos mértékig jelezheti egy régióhoz való tartozást, így Udvarhelyszék szász vidékkel határos településein megmaradt egy középkori, a cserepeket egymástól jól elhúzva, függőlegesen zsinórba rakott födési mód.

Öregek, gondozásra szorulnak, de egyediek, és lelkük van

Mert kézzel készültek – „kézművesek”, mert természetes anyagokból épültek –, „biók”, mert mindenik minden porcikájával annak a vidéknek a tájszólását beszéli, ahol létrejött, mert egyre kevesebb marad meg belőlük, mert érzelmi, eszmei, történeti értékük van: érvényes következtetésként megérdemelnek egy esélyt. Azaz a ma székelyföldi emberének erkölcsi csőd teljesen új házat építeni, amikor annyi régit lehetne kicsit bővítve továbbgondolni a mának.