Dombok által körbezárt kis falu a Csíkszentgyörgy községhez tartozó Kotormány. Büszkén emlegetik az itt lakók, hogy Orbán Balázs „bő búzájú” melléknévvel illette e kis települést, ahol a falut körbeölelő domboknak köszönhetően néhány fokkal melegebb van, mint a környéken. Szépen terem itt a dió – újságolják vendéglátóim, akad is a faluban szép számban diófa. Mi meg éppen az udvaron, a kert végében egy terebélyes, több mint százéves vén diófa árnyékában beszélgetünk, miközben szemügyre vesszük várható bő termését. 

„Itt olyan, mintha mindig hétvége lenne”

– Minket egy kóbor kutya csalt ide – kezd bele a történetükbe mosolyogva Zsuzsi. A telket és a rajta lévő több mint százéves parasztházat még a szülei vásárolták meg a kilencvenes években, miután egy már itt lakó baráti házaspárnak köszönhetően ők maguk is beleszerettek a Csíkszeredától alig tizenöt kilométerre fekvő csendes kis faluba. Talán az egyedüli ház volt a településen – eleveníti fel a ház asszonya –, ahol még abban az időben nem volt bevezetve a villanyáram. A régi ház az elmúlt évek során többszörös felújításon, átalakításon esett át. Első lépésben új tulajdonosai lebontották és újraépítették, felhasználva a még jó állapotban lévő régi elemeket, majd amikor a kisgyermekes házaspár beköltözött a házba, a saját elképzelései szerint alakította otthonát.  

– Mindketten tömbházban nőttünk fel, bennünk fel sem merült, hogy ideköltöznénk. Időnként lebicikliztünk a városból, egy alkalommal idekerült egy kis kóbor kutya, Kormi, és mivel neki naponta enni kellett adni, mindennap lejöttünk. Egy ilyen alkalommal merült fel a kérdés, hogy mi lenne, ha ideköltöznénk. És tulajdonképpen mi a kutyus által lettünk kotormányi lakosok. Édesanyám imádta itt, akkor még magam sem értettem, hogy miért, de most már tudom. Csend van, és nyugalom, itt olyan, mintha mindig hétvége lenne. Nagyon szeretünk itt élni – meséli Zsuzsi.

Természetesen a beköltözést megelőzően maguk is alakítottak az addig többnyire hétvégi házként funkcionáló épületen. Mivel ideköltözésük után már bővült a család, tetőtérrel bő­­­­ví­tették a házat, illetve egy kazánházat is hozzáépítettek, mindvégig arra vigyázva, hogy megőrizzék a parasztház jellegét. Az egybenyíló nappalit és konyhát egy, még a Zsuzsi szülei által épített csempekályhával lehet kimelegíteni, a kályha főzésre is alkalmas. Ez az egyik büszkeségük, és ma már kimondottan örvendenek annak, hogy bár a házat központifűtés-rendszerrel melegítik, a csempekályha télen is jó szolgálatot tesz. A fehérre meszelt tornácos házon kimondottan jól mutatnak a barna nyílászárók, amelyek az eredetiek helyére és mintájára készültek. 

Diófa és barackfa árnyékában

A rendezett udvar egy kis oázis, a harmincáras telken mindennek megvan a helye. A ház mögötti termőföldben egykoron krumpli nőtt, má­­ra ezt befüvesítették és gyümölcsfákat ültettek, érik a barack, az alma. Az udvar végében régi csűr büszkélkedik, s azzal minden bizonnyal még Balázs bácsi, a ház eredeti tulajdonosa is elé­gedett lenne, ahogyan itt megőrizték a régi szerszámokat, a portához köthető eszközöket, emlékeket. Terveik vannak a csűrrel – nyomatékosítanak. Lelki szemeik előtt látják is, amint az odorban kialakított vendégszoba élettel telik meg, az ide betérők pedig a régi padon nyernek szusszanásnyi időt, hogy megcsodálhassák az eléjük táruló látványt és megkóstolják Levente főztjét. Ezt a célt szolgálja a szabadtéri kemence és tűzhely, Levente ugyanis imád főzni, és nagy reményeket fűz azokhoz az időkhöz, amikor sokkal több időt tud majd szánni e hobbijára. A ház előtt Zsuzsi magasított ágyásban paradicsomot, salátát termeszt, nevetve mutatja, hogy hamarabb volt a kertészkedéshez megvásárolva a szalmakalapja, mint ahogy az ágyás elkészült.

A vén diófa mögött, a kert végében komposztálásra alkalmas területet alakítottak ki, mintegy példát mutatva és környezettudatosságra nevelve az ötéves Gergőt.
– Itt van a Gergő sétány – mutatja nevetve a vackorfa ágára akasztott faragott táblát Zsuzsi, itt ugyanis, a kert e csendes zugában sokszor altatta el kisfiát, fel-alá sétáltatva a babakocsiban.

Édesanyja emlékét őrző székelykapu

Itt egészen másfajta kihívásokkal néz szembe az ember. Amint az Akó-kapunál lekanyarodik a főútról, mintha lassabban hömpölyögne az idő is. A sportvilág zajos, stresszes életét hagyta maga mögött Levente is, aki azt mondja, a csend és a nyugalom a legfontosabb, amit a falusi élet biztosít számukra.
– Elég volt a városi életből, kiszállásokból, rengeteget utaztam karrierem során. Itt olyan nagy csend van, hogy már-már azt mondja az ember, jó lenne, ha jönne valaki, hogy szóljon két szót. De minket ez egyáltalán nem zavar. Boldogság ide mindennap hazatérni – jegyzi meg.

Sok időt töltenek az udvaron, ha kedvük tartja, két kutyájukkal, Herceggel, a németjuhásszal és Bogánccsal, a pulival bebarangolják a közeli dombokat.
– Mondd csak, Gergő, mit csináltunk télen az udvaron? – kérdezi apa a fiát, és én meg sem lepődöm azon, hogy a csíkszeredai felnőtt hokicsapat egykori csapatkapitánya jeget öntött az udvaron, hogy ott korcsolyázhasson az akkor még alig négyéves Gergővel. 
Számukra is rejteget kihívásokat ez az új életforma. A kertészkedés, a gyümölcsfák gondozása, a ház fenntartása megannyi kérdést szül, nap mint nap tanítja őket, de mindketten arra törekszenek, hogy sikeresen alkalmazkodjanak az új környezethez. A faragott székelykaput még Zsuzsi édesapja állította elhunyt felesége emlékére. A kapun belépve mintha megállna az idő, kicsit mindenki lelassul, és ha figyelmesen hallgatja a háziakat, megbizonyosodhat arról, hogy született városiként új otthonra lelni falusi környezetben ugyan lemondásokkal is jár, de a természet közelsége, a nyugalom visszahoz a család életébe olyan értékeket, amelyeket útravalóként lehet hagyni a következő generációk számára.