Az aprócska konyhát fenséges süteményillat lengi be, miközben a kotyogóban kávé fő, és én próbálok a négyéves Lelle bizalmába férkőzni. Bár magam sem tudtam, hová érkezem, az ajtón belépve azonnal érzem, jó helyen járok. Élettörténeteket, emlékeket, bensőséges pillanatokat örökít meg itt minden olyan tárgy, amellyel a háziak körbeveszik magukat. 
Egy mondhatni hagyományos, az ötvenes években épült kocka típusú lakóházban vagyunk, amelynek a belső berendezése az, ami igazán különlegesnek számít. A már évekkel ezelőtt készen vásárolt ház annyiban módosult, hogy a felújítás során tulajdonosai manzárddal bővítették. Ezt – jegyzi meg Levente – ma már újra meggondolná, ugyanis bebizonyosodott, hogy amint a gyermekek kirepülnek a családi fészekből, ott áll a ház üres szobákkal. 

Otthonunk a menedékünk

Zsuzsanna és Levente, amit csak lehetett, saját kezűleg készített, ők maguk újították fel a bútorokat, csinosították otthonukat, bármerre nézünk, visszaköszön a ház asszonyának művészi tehetsége, szépérzéke, kreativitása. 

– A lambéria például saját készítésű, nem gyári, láthatóan nincs lecsiszolva, nincs összeillesztve, mint a klasszikus lambériák. A konyhabútor nem úgy van felújítva, hogy kicseréltük a hibás részeket, hanem egyszerűen megtisztítottuk, letisztítottuk a festéket róla, megőrizve régies jellegét – magyarázza Levente, amint végigsimít a konyha lambériával burkolt falán. 
A rusztikus konyha egyik éke – Zsuzsanna számára biztosan – az az asztal, amelyet még hajdanán dédszülei ültek körül. 

– A családban nincs értékmentés, a régi dolgokat senki nem szereti, csak én. Én viszont igazi gyűjtögető vagyok, ami sokszor előny, de hátrány is. A bátyámék éppen házat építettek, és ezt a régi asztalt össze akarta vágni, de mi nem engedtük. Elhoztuk. Lecsiszoltuk valamennyire a tetejét, lefestettem, és így lett egy kihúzható, tizenkét személyes asztalunk, amit tulajdonképpen dédnagytatám készített dédnagymamámnak – magyarázza elégedetten, amint süteménnyel kínál. 

Majdnem minden tárgyhoz érzelmileg kötődnek, még akkor is, ha az történetesen nem családi örökség, mert minden egyes darabot saját maguk újítottak fel, rászánva idejüket, energiájukat, a végtermék pedig egyéniségüket tükrözi. Olyannyira ragaszkodnak a régihez, hogy a házban egy-két darab kivételével nem találni újonnan vásárolt bútordarabokat. 
– Annyit megtanultunk a húsz év turkálás alatt, hogy ami turkálóban van, és szép, azt nem szabad otthagyni – nevetnek. 

Nem csupán egy épület, életforma

Az előszobában a padlásról megmentett tulipános láda fo­gadja az érkezőket, hajdanán gabonát tároltak benne, egy régi lovas karám elemei ma polcként tesznek jó szolgálatot, a fürdőszobában a régi patkók akasztóként funkcionálnak. A legtöbb időt a konyhában töltik – ismerik el –, ha pedig kézműveskedésre kerül sor, aminek Zsuzsanna a gyergyószentmiklósi Tanulók Háza pedagógusaként nagy mestere, vagy közös játékra hívja őket Lelle, a nappaliba „költöznek át”. 

– Inkább eklektikus stílusú, de a klasszikus felé hajlik neobarokk bútordarabokkal – mutatják be vendéglátóim a nappalit.
A nagyapa egykori kártyázószéke mellett a keleties hangula­­tú kanapé uralja a teret, a megsemmisítéstől megmentett varrógép kis asztalként funkcionál, és egy külön falat tartanak fenn az erdélyi képzőművészeti alkotásoknak, innen többek között Kristó Róbert, Siklódy Ferenc, Orosz Annabella művei köszönnek vissza.

Az emeletre vezető falépcső praktikusan ki van használva, itt alakítottak ki kislányuk számára egy kis játszó-pihenő zugot, egy igazi me­sebirodalmat. És amikor a lenyugvó nap sugarai elbúcsúznak a háztól, a benti fények játékaként a lépcsőkarzat faragott tulipánmintái a fal díszeként csodálhatók meg – büszkélkedik Levente.

Egy kászoni parasztházból megmentett régi létra ma nemes egyszerűséggel könyvespolcként szolgálja a ház lakóit, és ha már a megmentésnél tartunk, a hálószoba egyik különleges kiegészítője mindenképpen megérdemel egy kis figyelmet: egyfajta házi oltárként van a falra helyezve egy régi parasztház apró fa ablakkerete. A kis Lelle ágya fölött az édesanyja által festett képeket csodálhatjuk meg, melyek varázslatos mesevilágba kalauzolnak.  

Miyawaki-erdő Csíkcsicsóban

Miután mindennek a csodájára jártam, Levente büszkén vezet körbe a kertben. A ház előtt egy QR-kóddal is ellátott úgynevezett Miyawaki-erdőt telepített évekkel ezelőtt. Igaz, akkor még nem tudta, hogy a mintegy 70 négyzetméteres minierdőnek neve is van. 
– Egy japán botanikus találta ki, hogyan lehet növényeket úgy társítani, hogy azok egymást segítsék, és egyre intenzívebben nőjenek, nem zavarva egymást a fejlődésben. Igazából húsz évvel ezelőtt telepítettem ide fákat, cserjéket, egy fenyőfa kivételével mind lombhullató, így a téli nap bejut a szobába, de nyáron árnyékot biztosítanak. Utólag jöttem rá, hogy ez tulajdonképpen egy tipikus Miyawaki-minierdő – meséli Levente, és mutatja, hogy még QR-kóddal is szolgál az arra járóknak, akik többet meg szeretnének tudni az ide telepített fákról, a Miyawaki-erdő mibenlétéről. 

A házhoz tartozó 17 ár udvaron mélymulcsos veteményese van a házaspárnak, meg egy kis fóliaház, ott gyökereznek a mézbogyócsemeték, de már a földbe kerültek a spenót- és a salátamagok. A spirál formában elültetett bokrok, fák – havasi ribiszke, berkenye, mézbogyó, barack – kora nyártól késő őszig ontják a termést. Méhkaptár, madáritató és az ablakba kihelyezett, bőséges eledellel ellátott madáretető, harmóniát és életerőt jelképező páfrányfenyő az udvaron, letűnt időket idéző régi bútorok a házban – élmények, emlékek, hangulatok.