Aszékelység népélete és néprajza iránti von­zalmát a csíksomlyói ferences iskola tanárának, Do­mokos Pál Péternek köszönheti. Sikeres érettségi vizsga után nyáron elindul beiratkozni Gyu­lafehérvárra a teológiára, de végül a kincses várost választja, 1939–1942 között tanhallgató a kolozsvári egyetem jogi karán. A szegény sorsú székely ifjú embert egy helyi magyar ci­pészmester tá­mogatja. Az egyre nehezedő anyagi terhek miatt jogi ta­nulmányait kénytelen félbe­szakítani. 1942-ben tanítói képesítést szerez Kolozsvárott.

Pályakezdő pedagógusként a kalotaszegi Egeres faluba helyezik ki, ahol román és magyar nyelven oktat 1944 őszéig. Egeresen családot alapít, és megszületik első lánya, Margit. 1944-ben az impériumváltozás kö­vet­kezményeként a helyi orto­dox pap nem nézi jó szemmel tevékenységét, ezért el kell hagynia Egerest. A német hadtestek kivonulásakor né­met tankra kérezkedve hagyja el Erdélyt. 
Beszélt németül, franciául és angolul. Nyelvismeretének köszönhetően végül önkén­tesen kerül Bécsújhelyen angol fogságba – elkerüli az orosz fogságot.

A fogság évei alatt karintiai szlovén gazdálkodónál kell dolgoznia, ahol szállást, étkezést, ruházatot és jó bá­násmódot kap.

A gazdaember még egy kis anyagi juttatással is megajándékozza őt. A fogság évei pozitívak számára, fejlődésként és tanulásként éli meg. A ka­rintiai tartózkodása során a brit külügyminisztérium fel­ajánlja, hogy kiképezik ke­let-európai szakértőnek. Az ajánlatot visszautasítja, és a szívére hallgatva hazatér szü­lőföldjére.
Visszatér Küküllő­kemény­falvára, ahol alsó tagozatos ta­­nítóként tevékenykedik 1945–1947 között. Ebben az idő­szakban a zetelaki szü­le­té­sű Márton Jánossal együtt­mű­ködve színdarabokat ta­nul­nak és oktatnak. 1947-ben újabb csapás éri, elveszíti fele­ségét, megözvegyül. 1947 után Alsósófalván vál­lal ta­ní­tói állást. 

Onnan tá­voz­va a szé­kely­ud­varhelyi er­dé­szeti szak­isko­lá­ban foly­tatja pedagógusi pálya­fu­tását, ott a diákokat bo­­ta­nikára, román nyelvre és termé­szet­rajz­ra ta­nítja. A szé­kely­ud­varhelyi er­dé­szeti is­kola ta­náraként fe­leségül ve­szi 1952-ben Gergely Gizella tanár­­nőt, házasságukból két gyerek születik, Éva és Fe­renc. Az erdészeti szak­is­ko­la áthelyezésével Székely­ud­var­helyről Görgény­szent­imrére költöznek. Kitartásáról tesz bizonyságot, amikor új­ra beiratkozik a kolozsvári egye­tem jogi karának levelezői ta­gozatára, amelyet 1955-ben sikeresen el is végez. 1956-tól újabb fordulat következik be szakmai életében, ugyanis ügyészként alkalmazzák Erdő­szentgyörgyön, 1961-ig itt él és dolgozik.
Elkötelezett természet­sze­rető és természetjáró. El­mon­dása szerint „járásbíró”, azaz jól bírja a járást.

Nagyon jól ismerte a gyógynövényeket és azok hasznosítását, amiről később tanulmányt is megjelentet. Kiválóan is­merte a gombákat és az erdő-mező növényvilágát, állat­világát.

Másfél évtizedig volt a Székelyudvarhelyi Va­dász és Horgász Társaság elnöke. Tájékozott volt szá­mos tudományágban. Jártas a történelem, földrajz, iro­dalom, nyelvek és a néprajz területén. Ez utóbbit nemcsak ismerte, hanem kiválóan művelte is. 1961-től ismét Székely­ud­varhelyen él, és itt 1961-től 1968-ig beosztott ügyészként, majd pedig 1970-ig a város főügyészeként te­vékenykedik.

Szülőfalujának lakóit rend­szeresen jogi tanácsokkal lát­ja el jogi pályafutása ide­jén. Ebből az időszakból (1968-ból) származnak első írá­sai, amelyek törvények is­mer­­tetésére vonatkoznak. 1971–1980 között vállalati jog­ta­nácsosként dolgozik. 1976-tól Csíkszeredában él, és az Arta szövetkezetnél dolgozik, innen megy nyugállományba 1980-ban.
Nyugdíjas éveit kihasználva nagyon sokat gyűjt néprajzi témában elsősorban Küküllő­keményfalváról és közvetlen környezetéből. Kapcsolatban állt kora kiváló néprajzosaival, néprajzkutatóival. Dr. Kós Ká­roly volt fontos mentora. Szá­mos tanulmánya jelent meg Küküllőkeményfalvával kap­csolatban. Leginkább a kü­küllő­keményfalvi népéletből gyűj­tött anyagot, de megtaláljuk köz­tük a közbirtokosságokra, demográfiára és a Nagy-Kü­küllőn történt tutajozásra vonatkozó tanulmányait is. Számos is­meretterjesztő elő­adást tartott többek között Békéscsabán, Csernátonban, Csíkszeredában és Székely­udvarhelyen. Fi­gye­lemre mél­tók a nép­rajz­tudomány mű­velői körében tartott tudo­mányos értekezései is. Ku­tatási eredményeiről, nép­rajzi gyűjtéséről a Magyar Nép­rajzi Társaságnak, az Er­délyi Múzeum-Egyesületnek és a Kriza János Néprajzi Társaságnak számol be kon­ferenciákon. Rendszeresen ír a Hargita Népe napilapban meg­jelenő Motívum című mellékletben, a Magyar Szó hasábjain is szá­mos kisebb-nagyobb cik­ket közöl. Írásai nemcsak Erdély­ben, Romániá­ban, hanem Ma­gyar­országon is meg­jelen­nek.

Nagyobb lélegzetvételű ta­nul­mányai jelennek meg a Népismereti Dolgozatokban, A Kriza János Néprajzi Tár­saság Évkönyvében, Az Erdé­lyi Múzeum-Egyesület Év­könyvé­ben, továbbá a Nyelv- és Irodalomtudományi Közle­­mény­­ben. Rendszeresen kö­zöl nép­rajzi tematikájú anya­gokat a Korunkban, a Mű­ve­lődésben, az Igaz Szó Év­könyvé­ben, a Székelyföldben, a Honismeret és a Hitel ha­sábjain. 

Munkásságának, tudo­má­­nyos kutatásának legkie­melkedőbb témája a székely­kapuk vizsgálata. 1961–1973 között bejárja Udvarhelyszék 44 települését, a Homoródok vidékétől egészen a székely Sóvidékig, a Nagy-Küküllő felső folyásától Székelykeresztúr tér­­ségéig.

  Terepkutatásai so­rán számos jegyzetet, raj­zot készít. A felkeresett falvak­­ban gyűjt adatokat a kapu­tulajdonosok­tól és a székelykapu-faragóktól. Köz­vetlen megfigyeléseit levél­tári adatokkal egészíti ki. Tudományos vizsgálatai és megfigyelései során a székely­kapuk történelmi, illetve tér­beli fejlődésére is keresi a vá­laszt. Alapos ismerője az Ud­varhely vidéki kapuknak, a székelykapuk legkifejlettebb vál­­tozatának az e vidékit tar­totta.  Külön kiemelten kezelte az oszlopdíszes szé­kely­ka­pukat és a faragott-fes­tett kapukat. Gyönyörűen raj­zolt kézzel, a székelykapuk fa­­ragási mintáit, szerkezeti raj­zait biztos kézzel öntötte tus­rajzok formájába. A ka­pufaragó mesterek többsége a könyve megjelenése óta ezt használja szakmai vezetőnek, mintagyűjteménynek.
Kutatásainak köszönhetően több száz kapu teljes le­írása megtörtént.

Az össze­gyűjtött adatmennyiséget na­gyon körültekintően rend­sze­rezte, osztályozta, ame­ly­nek során lehetőség kí­nál­kozott a különböző kis­térségek szé­kelykapuinak össze­ha­son­lítá­sára és különbségeinek felfe­dé­sére is.

Az első székely­kapukra vonatkozó tudo­mányos írása a Hargita Ka­lendáriumban jelenik meg 1978-ban Udvarhely-kör­nyé­ki székelykapuk díszítő­motí­vumai címmel. Később újabb előadásokon és isme­retterjesztő cikkekben nép­sze­rűsíti a szé­kelykapukat, mint Kapuállító székelyek című írá­sában, amely az Igaz Szó Évkönyvében jelenik meg 1984-ben. 
További munkája Írások a székelykapun (1990). Össze­­foglaló szintetikus tanul­má­nyát, a székelykapukra vo­natkozó kéziratát az 1980-as évek derekán a cenzúra nem engedélyezi kiadásra a bukaresti Kriterion Könyv­kiadónál. Végül a kom­mu­niz­mus bukása után kerül nyomdába az Udvarhely vidéki székelykapukra vonatkozó szin­tetikus kötete Az Udvarhely vidéki székelykapu címmel, mely 1999-ben, a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondo­zásában jelenik meg.

Számos műve a mai na­pig kiadatlan, kéziratban ma­radt. Ezek közül említésre méltó a Székelykapuk, illet­ve a szülőfalujának, Küküllő­keményfalvának a monografikus bemutatása Falu a Hargita alatt címmel.

Csergő Bálint érték­men­tő, gyűjtő-kutató munká­já­nak köszönhetően Küküllő­ke­ményfalva múltja, nép­szokásai, hagyományai is­­mert­té váltak az érdeklődők számá­ra. A szé­kelykapukra vonatkozó sok­rétű kutató és rendszerező munkássága ki­induló­pontként szolgál min­den kapufaragó és székely­kapu-kutató számára. 
Halálát követően 2004. január 31-én helyezték örök nyu­galomra szülőfalujában, Kü­küllőkeményfalván. Álmát kopjafa őrzi, mely hirdeti, hogy „HAZAJÖTTEM” drága szü­lőföldemre. Fejfáját Sütő Le­vente Lehel, a híres vargyasi bútorfestő-faragó dinasztia tag­­ja tervezte és faragta.