– Magyarfaluból szár­mazik, Csíkszeredában járt általános iskolába, majd Ma­­­gyarországra ment to­vábbtanulni. Mit mondana, hová tartozik?

– A szüleimhez és a gyer­mekeimhez tartozom, va­­gyis ott vagyok otthon, ahol ők vannak. Kötődni sok más helyhez is kötődöm. A Csík­szeredában eltöltött hat évem okán érzem azt, hogy Szereda hozzám is tartozik.

– Összehasonlítható a gyer­mekkora a gyermekeiével?

– A környezeti adottságo­kat és az életkörülményeket tekintve a két gyermekkor össze­hasonlíthatatlan. De azt is látom, hogy a feladatok ha­sonlóak. Akármilyen kor­ban él a gyermek, az emberré válás útját járja, a gyermekkornak is, a felnőttkornak is megvannak az „egyetemesen” emberi sza­kaszai.

– Ha önmagát röviden, tömören kellene jellemeznie, mit mondana, milyen Iancu Laura, a költő és író, a kutató és az édesanya? Elkülönülnek ezek a szerepek?

– Azt hiszem, álta­lá­nos­sággal érvényes az, hogy az élet minden területén inkább magányos vagyok, mint nem. Minden szerepet a maga rendje és természete szerint élek meg, de nem szerepeket játszom, hanem az életet élem. Teljesen hétköznapi és egyszerű anya és dolgozó vagyok. A dolgok elkülönítése a kevés idő és a sokféle teendő miatt is nehézkes. Nagy ritkán van „tiszta idő” külön az alkotásra, külön a tudományművelésre és a házimunkára. Töredezett minden. A takarításban egy szobáig jutok el, a verseim rövidek, a tanulmányaimban visszafogott vagyok és túlontúl óvatos. Hagymapucolás köz­ben fejben verset írok, a focipálya szélén laptoppal az ölemben tanulmányt írok… A főrendező mindig az élet, kullogok utána.

– És milyen volt a „főrendező” után kullogni, ami­kor Csíkszeredába jött ta­nulni Magyarfaluból? Bor­báth Erzsébet, a József Attila Általános Iskola volt igaz­gatója egy korábbi in­terjúban részletesen beszélt ar­ról, hogy ő – igazgatóként és magyartanárként – hogyan élte meg azt az időszakot, amikor csángó gyermekek jöttek az iskolába. Kíváncsi vagyok: az ön számára ez milyen volt?
– Bizonyára mindnyájan másként éltük meg a szeredai éveket, de mindenki életében nagy változást jelentett. Fa­luról városba, családból kol­légiumba, román iskolából magyar iskolába, ismerősből idegenbe stb. kerültünk. Bár semmiben nem szenvedtünk hiányt, hiszen minden te­kintetben gondoskodtak ró­lunk, komoly dolgokkal kel­lett viszonylag korán és egyedül megküzdeni. De a nehézség kétarcú valami volt, volt benne – jó – izgalom, inspiráció, ami az éréshez, a fejlődéshez szükséges, és ha valamit megugrottunk, a sikerélmény nagyon értékes erőforrássá vált. Amíg felvettük a csíki tempót, a hátrányaink, a rászorultságunk domborodott ki, de idővel megtaláltuk a saját helyünket. Amikor viszont otthon tartózkodtunk mi voltunk a menők, az iri­gyeltek, a példaképek az otthon maradottak előtt. Szóval: a dolgok kiegyenlítődtek.

– Hogyan változott az idők során a kapcsolata a magyar nyelvvel, amely most, mondhatni, legfőbb munka­eszköze? Csíkszereda milyen mérföldkő volt a magyar nyelvtanulás – írás, olvasás – útján?

– Magyarfaluban magyar nyelven beszéltünk. A ma­gyar írásbeliséggel ’91-ben találkoztam, Csíkszeredában. Az anyanyelvemet eszmé­lésem óta csodálom, és boldogságot okozott, hogy magyar iskolába járhatok. Ugyanis románul nem tud­tam, és emiatt az iskola szenvedés volt. Persze a ma­gyar irodalom órán, plá­ne a nyelvtanórán sem mindent értettem, kezdetben. De szerencsénkre éppen Petőfi költészetével indult a tanév, és a népköltészettel való rokonsága miatt ez nagy megnyugvást ho­zott számomra. Ezek az élmé­nyek hozták meg aztán azt a felismerést is, hogy sa­játosságaink ellenére is egy világban mozgunk, egy nyel­vet beszélünk, és hogy a mi költészetünk is értékes és szép, még ha népi is... A nyelv és a költészet az én életemben mindig összeért, együtt járt.

– Mikor kezdett az iro­dalom, a költészet egyre na­gyobb teret nyerni az éle­tedben?

– Az irodalmat, még pon­tosabban a költészetet álta­lános iskolás koromban is nagyon szerettem. A líceumot a zene vitte el, illetve töltötte ki. Érettségi után a nagy pesti magányban találtunk egy­más­ra újra a költészettel. A városi kalandozásokhoz pénz kellett, amiből én híján voltam, minden időmet a könyvtárban töltöttem, olva­sással. Valamikor aztán az olvasáshoz felzárkózott az írás is.

– Mi ösztönözte írásra?

– Pontosan nem is tud­nám megmondani, mi volt a kezdeti löket… A könyv­tárba magammal vitt koc­kás­ füzetekbe először csak átmásoltam azokat a verseket, amelyeket megszerettem, hogy majd megtanulhassam. Aztán emlékszem arra is, hogy Pilinszky János Ne félj! című versét akartam volna elküldeni egy fiúnak, de túlságosan „gyil­kosnak”, fenyegetőnek érez­tem, és annak mintájára írtam egy szelídebbet… Le­het, hogy az volt az első versem. Nem őriztem meg, semmire nem emlékszem. Az olvasásélmény és a személyes válság talál­kozásából született. 

– Néprajzkutatóként mi­lyen a saját közösségét szem­lélni? Milyen egyszerre kül­­­­ső szemlélője lenni egy kö­zös­ségnek, és tagja is lenni annak?

– Ez egy olyan feladat, amit az ember a szakma művelésének az utolsó percéig tanul, mert – bár vannak rá kísérletezések – az egyetemen nem lehet megtanulni azt, hogy hogyan legyél külső, ha belső is vagy. Bár kétségkívül ez egy olyan adottság, ami saját szemléletet, kicsit saját módszertant és saját nyel­vezetet is parancsol és követel magának, azért gond nélkül meg lehet maradni a tudomány általános keretei között, és végső soron egyetlen kérdés merülhet csak fel: a hitelesség kérdése. Minden kutatónak megvan a saját világnézete, stílusa, erőssége és gyöngesége. Én nem is tulajdonítok olyan nagy jelentőséget ennek a dolognak. Mindig sajnáltam az időt az önreflexiótól, a tu­domány valódi és fajsúlyos kérdései érdekeltek, és arra törekedtem, hogy minél töb­bet közre tudjak adni abból a hátborzongatóan ma­gas­rendű tradicionális tu­dásból, amivel gyűjtéseim során találkoztam.
  
– Mikor változott meg – vagy mozdult el – ezzel a közösséggel kapcsolatban a szemléletmódja bentről kí­vülre?

– Ez nagyon izgalmas kér­dés. Azt hiszem, ez azzal a pillanattal esett egybe, amikor elhagytam Magyarfalut, tizen­egy évesen. Ugyanis egy do­log élni a kultúrát, más dolog ismerni, és ismét más kutatni. Akkor szakadtam ki abból a világból, amikor a kollektív tudásból kezd kiválni a sze­mélyes tudás, elkezd ön­álló­sodni, megalkotja ma­gát. Az én személyes tu­­­dá­som Magyarfaluról már csíkszeredai éveim alatt is a tanulás – kérdezés, érdeklődés – útján gyarapodott, nem pedig az együttélés révén, ahol ugye az ember az utánzás és az alkalmazkodás révén „lopja”, szerzi a helyi tudást és annak a keretein belül, személyes tapasztalataival ki­egészítve for­­mája azt a saját képére. Ez az oka annak, hogy az én tudásom Magyarfaluról más, mint a helyiek saját magukról alkotott-hordozott tudása, és fordítva – és ez így van jól. Azt hiszem, a tanulás tárgyává tett Magyarfaluból nőtt ki a kutatás tárgyává vált Magyarfalu. Persze egyetlen percig sem tagadom azt sem, hogy ebben az oda­fordulásban benne van az a kérdés is, hogy tulajdonképpen ki va­gyok én?

– A nyelvjárás használatára is érvényes ez? Úgy értem, arra a nyelvjárásra, amelyben – amellyel – felnőtt, amely az anyanyelvváltozata, arról is elmondható, hogy amikor ki­szakadt a magyarfalusi kö­zösségből, akkor a tanulás tárgyává vált?

– A helyi nyelv, nyelvjárás ismerete terén is vannak hi­ányosságok. Egy-egy mes­ter­ség – például az asztalosság, a pásztorkodás – szakzsargonját nem biztos, hogy ismerem. Persze, ez lehet, hogy akkor is így volna, ha otthon élnék. Ugyanakkor, azáltal, hogy nemcsak az együttélés révén, hanem a kutatói munka út­ján is ismerkedtem a falu nyelvével, hozzájuthattam a mindennapokban – kommu­nikációra – használt nyelvi kód mögötti nyelvi világhoz is, ami a helyi világkép megismeréséhez nélkülözhetetlen.

– És a moldvai magyarság vallásosságában mi foglal­koz­tatja? Mire keresett vála­szokat, mire talált és mire nem?

– Az elmúlt közel három évtizedben nagyon sok apró, a néprajzkutatásban nem – is – tematizált kérdést vizs­gáltam meg, és a munka kifejezhetetlen örömén túl, talán a tudomány számára is izgalmas tanulságokat is meg tudtam fogalmazni. Vannak kérdések, amelyek speciálisan moldvai képződményeknek tűnnek, de én ezeket is egy magasabb, ha szabad úgy fogalmazni: létfilozófiai oldal­ról vizsgáltam meg. Ha ki kell emelnem egy-két témát, akkor a hitbéli megismerés kérdését és az istenképek vizsgálatának a kérdését emelném ki a sok közül. Ezek – is – a val­láskutatás tipikus nyitott kérdései, amelyek mindig is a racionális, logikai megismerés előtt és fölött járnak és ma­radnak, ahol a válaszok ki­erőszakolása nem egyéb, mint értelmi zsonglőrködés a szavakkal. Mindazonáltal szent meggyőződésem, hogy nemcsak a – néprajz – tudo­mány, hanem az emberi lé­tezés legfontosabb kérdései ezek, kevéssé az igaz válaszok megtalálása miatt, sokkal in­kább a dologért magáért, a kérdezésért magáért, amely végső soron egy meditációba torkollik. Erről többet nem szabad mondani, ezt – kü­lönösen annak, aki túl akar élni – gyakorolnia kell.

– A saját hitében keres vá­laszokat?

– Talán még Istenben sem hittem úgy, mint azoknak a teóriáknak, teológiáknak, amelyek valamiféle válasszal ámítottak el, és a pillanatnyi viszketegségeimet orvosolták. A válaszoknak lehet valamiféle – fontos vagy nem fontos – sze­repe a megismerésben, pél­dául az, hogy mutatják, hogy mit kell meghaladni. A kollektív tudás sok értékes választ felhalmozott. Ezek is­merete segítheti az embert a cél irányába. Nem vallom azt, hogy a világ illúzió, de azt a keserű pirulát az élet lenyomta a torkomon, hogy aki csak kívül – és gondolatok, az elme szintjén – keres, az messzire nem jut el, mert a matéria megvakítja. Mondhatom azt is, hogy én a válasszal már nem érem be. Ezzel kiszabadítottam Istent a börtönömből, és en­gedem neki, hogy Istenként létezzen az én életemben is. Pontosan tudom azt, hogy ezt a kalandot nem fogom élve megúszni…

– Nemrég Székelyföld-díj­jal ismerték el kutatói te­vé­kenységét. Milyen üzenetet közvetít ez a visszajelzés?

– A szerkesztőség a dí­jat azoknak a szerzőknek ado­mányozza, akik a lapban közölték írásaikat. Hálás va­gyok, hogy a folyóiratban több tanulmányom jelenhetett meg. Ez önmagában is óriási dolog, hiszen a Székelyföldet nagyon sokan olvassák. A díj nagy megtiszteltetés. Engem a munka folytatására biztat.