Először Szirakúzát nézzük ki magunknak fantasyba illő neve és déli fekvése miatt, ám végül elvetjük az ötletet. A még hátralévő pár napunkból nem futja tizenhat óra utazásra. Nápolyból közvetlen repülőjárat Palermóba és Cataniába van csak, legyen akkor Palermo, még ha minden más erasmusos is pont oda repkedett az utóbbi hetekben. Az árak kedvezőnek látszanak, ám amikor pár nappal később összeülünk megvenni a jegyeket, már ötször annyiba kerülnek. Szicíliának lőttek.

Na de mégiscsak. Ha már annyira beleéltük magunkat a közös kiruccanás gondolatába, lássuk, kíváncsiságból, hova a legolcsóbb repülni Nápolyból. Összedugjuk a fejünket a telefon fölött. Pici, fehér pöttyöcske a nagy kékben, Európa legdélibb csücske. Valletta, Málta. Hezitálás nélkül döntünk. 

Háton hátizsákkal, tervek és fogkrém nélkül gyúródunk fel a repülőre, amely hozzánk hasonló, olcsó jegyre vadászó fiatalokkal van tele, olaszokkal és külföldiekkel egyaránt. A biztonsági ellenőrzésen ránk se néznek, se útlevél, se semmi nem kell, az út maga mindössze egy óra, a gép jobbra-balra hánykolódik közben.
Leszállva megértjük, miért: bár a hőmérséklet elvileg tizennyolc fok körül van, a szél általam még soha nem tapasztalt erővel fúj, dühösen csócsálja a ruhánkat meg a hajunkat. Összehúzott kabátban, vacogva várjuk a buszt a központban. Ahogy kanyargunk a centrum felé, egyre tágabbra nyílt szem-szájjal nyeljük a látványt. 

A sziget egészen egyedi egzotikum: nyelve és írásmódja egyszerre arab és latinos, építészetében a mediterrán olasz–görög és a londoni stílus keveredik. A sziget egészen a 60-as évekig brit gyarmat volt, így az angol hatás nem meglepő, mégis olyan különös, sosem látott multikulturális közeget teremt az egymástól távoli világok ilyen esetleges találkozása, amellyel sehol máshol nem találkoztunk még.

Nemcsak az utcaképet, de a hely egészét áthatja ez a sokféleség. A sziget egyszerre őrzi a déli emberek közvetlen lazaságát, a Nápolyban jól megismert temperamentumot és az angol eleganciát a nyugatias templomaiban, a közlekedési szokásokban és az utcák számunkra természetellenes tisztaságában. Hát ezen ebédelni lehet, jegyzem meg a fényesre sikált kövezetre bökve, amelynek bármely délolasz a csodájára járna. Bár érezni, hogy a turistahadak rég földbe döngölték a máltai hagyományok zömét, most nincs nagy mozgás, sőt, a motorzaj hiányában furcsán mélynek tűnik a csend. 

 Az ismeretlen légkörben, a szél fokozatos csillapodásával hirtelen nyárivá váló időben mindenhol valami újabb csodálni-, látni- vagy simogatnivaló (macska) akad az utunkba. A második napon komppal áthajózunk a Vallettával szemközti földnyúlványon elterülő „Három Városba” – Vittoriosába, Sengleába és Cospicuába.

Az erődvárak és vastag falak mögött elterülő házsorok között felfedezzük a helyi lakosság hétköznapi valóságát. Az utcákat szép, szigorú rend és napfényes terek sokasága alkotja, az itt élők padokon ücsörögve élvezik a napsütést, és sorban állnak a helyi pékségek előtt frissen sült pastizzire meg qassatatra várva. 

A jellegzetes, sós ricottával, spenóttal, borsópürével vagy hússal töltött péksütemények itt hatvan centbe kerülnek, mi is megkóstoljuk őket. Kénytelen-kelletlen be kell látnunk: sokkal jobban ízlenek, mint a Nápolyban reggelinek árult, kizárólag édes, nutellától tocsogó cornettók. Kipróbáljuk a helyi nyúlragut is, megmosolyogjuk a mindenhol „real Neapolitan”-ként hirdetett pizzázókat. 
 

Harmadnap ellátogatunk a sziget déli oldalán fekvő fürdővároskába, Marsaxlokkba. Csendes mezők és szántóföldek közé vágott, rendezett ösvényen sétálunk a Szent Péter medencéjének nevezett partszakaszra. 

A többiek bemennek a vízbe, végighallgatok egy ízes, székely káromkodást a csíki barátomtól, amivel a víz hőmérsékletét méltatja. Én maradok a sütkérezésnél, hosszan nézem, ahogy a Földközi-tenger bedugja sötét, hideg ujjait a lyukacsos, fehér sziklás szirtek lékeibe.

Este buszmegálló felé sétálva egy tucat macska meghitt vacsorájának vagyunk szemtanúi. A kikötővel párhuzamos sétány végében egy helyi hölgy cicaotthont vezet önkéntesen – elmondása alapján ötvenöt macskát etet nap mint nap. Megtudjuk tőle, hogy Málta a cicák szigete: több mint százezer macska él a városok utcáin, vagyis nagyjából minden ötödik lakosra jut egy. Egyesekre ötvenöt.

Másnap felfedezzük, hogy a szállásunknak, bár ablaka egy sincs, cserébe a bejárati ajtó minden szárnya mozdítható. Szélesre tárjuk, kivisszük a konyhaszékeket rögtönzött teraszunkra. Félig bent, félig az utcát elfoglalva isszuk a kávét, magunkra vonva az elhaladó turistacsoportok tekinteteit. Éppúgy merednek ránk és nyitott nappalinkra, ahogyan mi néztünk a nápolyiakra, mikor először szembesültünk a tipikus, utcán élt hétköznapokkal.

Később azon kapjuk magunkat, hogy a délolasz néphez hasonló hangzavarral sétálunk, ha úgy esik jól, fütyülve vagy énekelve, és szemtelenül vágunk át az autók előtt az úton. A szállásunk ajtaját egész nap nyitva tartjuk, az elhaladók végignézik a reggelinket, este pedig hallgatják, ahogy a ház előtti lépcsőre telepedve koccintunk szeretett városunkra.

Felidézzük, milyen idegennek tűnt az ott élők viselkedése, a privát tér hiánya. A sikátorokban felállított ruhaszárítók és járdakövön kártyázó társaságok zavarba ejtettek, önkéntelenül is megbámultuk őket, majd szégyenkezve lehajtottuk a fejünket lakások előtt sétálva. Magunk sem tudjuk, mikor vált teljesen természetessé, és mikor szokta meg érzékeny, közép-európai fülünk a szakadatlan lármát.

Most már nem csak hozzászoktunk – betéve fújjuk a fütyülés, dudálás és motorbrummogás szimfóniáit. A részünk a zaj, része vagyunk a zajnak és az életteli nyüzsgésnek. Nápoly immáron nem csupán egy hely, létállapot lett belőle. A város a maga képére formált, s ez egy olyan kép, amit mindenhová magunkkal viszünk majd, bármerre is járunk.