Megbabonázva szállunk le a gépről édesanyámmal. Sorban állunk taxiért, hevesen alkudozunk, nem kapcsolnak taxiórát, 35 euró, akarjuk vagy sem? Legyen 25. Az lehetetlen. 35 a minimum. Mit tehet az idegen? Ez vagy három súlyos bőrönddel ötven perc buszon, átszállással. Maradunk a taxinál. Végül megszán minket, 30 euróval megelégszik. Kikönyököl a kocsi ablakán, mielőtt továbbhajt:

– Welcome to Napoli!

Így indul az ittlétem. Öt hónapot fogok Nápolyban tölteni egy tanulmányi ösztöndíjprogram keretében. A lakást egy online csoportban találtam, három olasz nő a lakótársam. Ylenia a szószóló, hosszan cseveg tört, tonizáló angollal, körbemutogatja a szobákat, elmagyarázza, hogy mi közös, mi nem, ajánl néhány olcsó szupermarketet. Egész életében itt élt, mondja, még a kerületből sem költözött ki soha.

Arenella a családosok negyede. Nincsenek klubok, nincs hangzavar, csak parkok, iskolák, nyugdíjasok és hajnali kutyasétáltatók. Az egyik legbiztonságosabb környék, gyalog harmincöt percre a központtól.

Ma focimeccs lesz, tudjuk meg. A pólójára mutat, a nápolyi csapat kék-fehér csíkjai büszke sávokban feszítenek. Itt mindenki fociőrült. Az egész város üvölteni fog, figyelmeztet.

– Én is – teszi hozzá.

Nápolyban nem ciaóval köszönnek az emberek, hanem így: „Forza Napoli!” A válasz: „Sempre!” (Mindörökké!)

Elismételteti velem, elégedetten bólint. Sempre, mondja, mikor kilépünk a lakásból.

Aznap már nem megyünk az óvárosba, csak a környéket fedezzük fel. Nápoly a keskeny utak, a krumpliorrú kisautók és főleg a hangosan burrogó robogók városa. Mindenki motorozik. Gyermekarcú kamaszok, magassarkús, kiskosztümös hivatalnokok, görbe öregemberek rázkódnak ócska járgányokon. 

A közlekedés szigorú szabályok mentén zajlik: az ember köteles figyelmen kívül hagyni az útjelzéseket. A piros, a stop, a jobbkéz-szabály, a zebra inkább afféle utcai dekorációs elemek. A járókelőknek megvan a maguk baja – ki ér rá zebrát keresni?! A kulcs a tempó – csak semmi hirtelen mozdulat: sem lelassítani nem szabad, sem gyorsítani, így eldöntheti a sofőr, hogy jobbról vagy balról lesz helye kikerülni az átkelőt. Megállni nyilván neki sincs ideje. 

Egy kantinban vacsorázunk, az étkezde zsúfolt. Minden terasz tele. A nápolyiak kiülnek, hangoskodva élvezik a meleg ételt, az általuk jól ismert fogásokat rozoga műanyag asztalok előtt, műanyag tányéron, műanyag villákkal. A tálcákon parmezános padlizsán, marharagu, olívaolajas cukkini, kövér mozzarellák, termetes húsgolyók paradicsomszószban. Édesanyám pestós fusillit, én húsgolyót veszek, mindketten kipróbáljuk a padlizsánt is. Köretként ajánlják, de felét sem bírjuk megenni, három étkezésre elég ételt pakolnak fel nekünk.

Később elosztunk egy nápolyi sfogliatellát, ami ricottával töltött péksütemény, és egy mandulás tarallit séta közben. Az esti város méhrajként nyüzsög és zajong még ezen a csendesnek mondott környéken is, de az állandó robogózaj, duda és gyermekkurjongatások közepette nyugodtan éli világát minden helyi ember.

Mire hazaérünk, már tart a focimeccs. Ylenia nagyokat visít a szomszéd szobában. Minden népszerű káromkodási formát így tanulok meg. Megremegteti a zárt ablakokat a drukkerek kórusa odakintről, visszhangzik a negyed, visszhangzik az egész város. És éjjel sem halkul el. Útépítés, burrogás, dudálás, fékek és emberi hangok állnak össze egységes és szüntelen alapzajjá, nekünk lárma, nekik a mindennapok ritmusos zenéje. 
Állítólag New York az a város, amelyik sosem alszik. Hát, Nápoly sem. 
És én sem, amíg meg nem szokom.