Estére érkezünk Münchenbe. A nyakunkat nyújtogatva bámulunk ki az ablakon, amikor elhaladunk az 1972-es nyári olimpia alkalmából kialakított Olimpia Park mellett, mely azóta is rengeteg eseménynek és látványosságnak ad otthont. A fák lombjai között fel-felsejlik a stadion hullámokat idéző, látványos tetőszerkezete.
 
A hostelben a becsekkolással telik az első fél óra. Új szobaelosztás: egy német és egy ír lakótárssal kerülök össze. A lányok ledobálják csomagjaikat, és belevetik magukat a város legjobb klubjainak felkutatásába. Elmondásuk alapján itt szigorú protokollja van az ilyen helyeknek – standard a tematikus dress-code, drága belépő, egzotikus koktélmenü. És a techno, mindenek felett.

Ami engem illet, a kluboknál jobban érdekel a város maga, de vacsora közben hirtelen rám zúdul az előző napok feldolgozatlan eseményáradata, összekeveredik minden múzeum, városkép, történés. Rövid fejszámolás után ráébredek: a hatodik napnál tartunk, azaz majdnem az út felénél. Van okom kimerültnek lenni. 

A társaság nagy része elindul a központba, én végül, kusza gondolatokkal, a szervezőkhöz csapódom, a hostel tetején üzemelő bárba. Ők is most kezdik érezni a hosszú éjszakákat és a folytonos úton levést. Rövid beszélgetés után jó éjszakát kívánunk, és talán először az utazás kezdete óta sikerül kialudnom magam. 

A következő napot, hogy kompenzáljam az esti otthon ülést, reggeli sétával indítom. Végigmegyek a belvárosba vezető sugárúton, egészen a híres Szent Péter-templomig. 

A környék, vasárnap reggel lévén, egészen kihalt. Egy-két kutyát sétáltató helyi lakost és állomásra siető turistát leszámítva alszik a város. Hallani a lépteim visszhangjában, hogy idegen itt ez a fajta nyugalom, a csend nem fér meg a külföldiek tömegéhez és a rohanáshoz szokott épületek között. 

A reggelinél csatlakozom a többiekhez, akik eltérő lelkesedéssel számolnak be a tegnap estéről – néhányuknak kifejezetten jó élmény volt, de a társaság nagyobb része szerint inkább nyomasztó a híres-neves klubkultúra, ami a városra jellemző.

Az aznapi közös programot a Müncheni Dokumentációs Központ a Nemzetiszocializmus Történetéről múzeumban kezdjük, ahol többemeletes, részletes kiállítást tekintünk meg a nácizmus kezdetétől egészen a háború utáni „elszámoltatás és jóvátétel” korszakáig.
 

A dokumentációs központ szemléletesen követi végig, hogy az 1920-as évektől hogyan használta ki a gazdasági válság és az infláció okozta elégedetlenséget és létbizonytalanságot a Nemzetszocialista Német Munkáspárt országszerte. A szélsőséges ideológiáknak a jelenkor valósága is sok szempontból kedvező – és éppen ezért foglalkozunk vele részletesen.

A látogatást követő reflexió során egyéb párhuzamokat is felelevenítünk, legtöbben a náci párt nőkhöz való viszonyát: bár a szélsőjobbos vezetőség igyekezett bevonni őket a pártba, és eleinte erre volt is igény, a végletekig patriarchális hagyományra épített ideológia rövid idő alatt 95 százalékban férfiakból álló bázist generált. Ez azért is jelzésértékű, mert napjainkban egyre több társadalmi rétegben megfigyelhető a fiatal fiúk jobbra, a nők balra helyezkedése politikai szimpátia alapján. Ez pedig nemcsak a szélsőségeket erősíti meg, de a nemek közötti távolság és aránytalanságok növekedését is.

Hogy fellélegezzünk a súlyos és nem épp reményteli beszélgetés után, kapunk egy kis szabadidőt, majd a város főteréről indulunk a főként a második világháború témájára fókuszáló városnézésre.

Münchennek a huszadik században kiemelt és tragikus szerep jutott: a város Hitler és a náci párt bölcsője és központja volt. Olyan épületeket tekintünk meg a séta során, mint a Führerbau (vezetői rezidencia), amely Hitler irodájának adott otthont, és ahol a Csehszlovákiát felaprózó müncheni egyezményt aláírták, vagy éppen a párt első országos központjául szolgáló Barna Ház (Braunes Haus), ahol ma – legnagyobb döbbenetünkre – a délelőtt bebarangolt dokumentációs központ áll. Az idegenvezető közben mesél – és a mondandójára egyre többen húzzuk fel a szemöldökünket.

Felszínes, turistakompatibilis mesélést hallunk, mely szinte teljes mértékben Hitler személyére vonatkozik – hogy hol mit csinált, kivel volt jóban, milyen mendemondák terjengtek róla, ebből mi a valóság. Az egész séta egy közízlést izzadva-erőlködve kiszolgálni próbáló pletykarovatot idéz, ami nemcsak hogy irreleváns a nagyobb képet nézve, de meg is erősíti a hitleri karaktert, hozzájárul a popularizálásához. 
Ennek hangot is adok a séta végén, a társaság nagy része pedig nyomban heves bólogatásba kezd. Más arra hívja fel a figyelmet, hogy az – egyébként mint kiderül, amerikai – idegenvezetőnk több információt is tévesen vagy ferdítve közölt. Egyik szervező indulatosan lobogtatja jegyzetfüzetét, amelyben hat oldalon keresztül listázta a hamis állításokat. A rend kedvéért tisztázzák, hogy nem ők választották az idegenvezetőt – de meg is dicsérnek minket, hogy nem vettük készpénznek a szavait.

A délután további részét négy csapatra osztva egy-egy „alumni peace ambassador”, azaz „avatott békeközvetítővel” töltjük: olyan fiatalokkal, akik korábban hozzánk hasonlóan részt vettek legalább egy ilyen kéthetes utazáson. Én görög, török, grúz, moldovai és szlovák csapattagokkal csatlakozom a szintén moldovai származású, jelenleg Münchenben tanuló Patriciához. Egy autentikus német étterembe visz bennünket. Disznóhús, krumpli és savanyú káposzta mindenféle formában. Mintha csak otthon lennék. 
Zsírban-sörben tocsogó vacsoránk közben Peace Line-os tapasztalatairól mesél. Később egy sörkert teraszán találkozunk a többiekkel, de nem maradunk hosszan. Kettesben indulunk haza a román Anával, részletesen átbeszélve az aznapi történéseket. Útközben megcsodálunk egy sörgyárat (még szép), valamint gyerekkorunkból ismerős német rajzfilmfigurák plakátjaival is fotózkodunk. A városban még számtalan felfedeznivaló lenne, amire ezúttal nincs lehetőség, így talán elhamarkodottan, de őszintén valljuk be egymásnak: minden lélegzetelállító építészeti és történelmi hagyaték ellenére nem nyűgözött le München. Van valami a hangulatában – talán épp a vérfagyasztó múlt –, amitől hidegnek, idegennek érezzük a várost.

Kicsekkolással indul a következő nap. A müncheni Waldfriedhof katonatemetőbe megyünk, amelyet az utazást szervező Volksbund egyesület tart fenn. A temetőben 3541 sír található, első és második világháborús halottak egyaránt.

Kis csoportokban egy-egy ott nyugvó életrajzát kell bemutatnunk egymásnak az adott biográfia által felvetett kérdések mentén. A mi alanyunk egy dezertőr, akit az őt segítő ügyvéddel együtt kivégzett a náci vezetés. Mély és bonyolult vitát indít el a történet: hogyan szankcionáljunk egy szökött katonát? Görög csapattársunk megosztja velünk, hogy náluk kötelező sorkatonaság van – egyetem után majdnem egy év szolgálat és háború esetén behívó. Ő nem akarja az életét adni semmilyen hatalmi játszmáért. Ha teheti, ki fog bújni alóla. Elcsendesedve hallgatjuk. Hiába keressük a szavakat.

Később még megosztóbb beszélgetés kezdődik, amikor egy másik csapat bemutatójából megtudjuk, hogy egy SS-tisztviselő sírjánál vagyunk. Hogyan is nyugodhat egy brutális háborús bűnöket elkövetett náci vezető sok-sok koncentrációs táborban meggyilkolt ártatlannal – ugyanott, ugyanolyan sírban? Megillet-e mindenkit ugyanaz a bánásmód? Egyenlőséget teremt-e a halál?

Ezeken az eldönthetetlen, súlyos kérdéseken rágódva szállunk vissza a buszra. Münchent magunk mögött hagyva utazunk Lake Constance, azaz a Bodeni-tó felé.