A hónap elején több sajtóorgánum is beszámolt arról, hogy igen súlyos közlekedési balesetet szenvedett 9 éves nagyváradi kisfiú több hónapos kórházi kezelését követően, a Bihar Megyei Sürgősségi Kórház mintegy 30 ezer lejes költség megtérítését helyezte kilátásba. A súlyos baleset egyébként még a múlt esztendő szeptemberében következett be, amikor az iskolából hazafelé tartva a gyermek szabálytalanul kelt át az utcán, és elütötte egy személygépkocsi. (Úgy tudni, a közlekedésrendészet végérvényesen nem zárta le az ügyet, s ilyenképpen egyelőre a felelősség megállapítása sem tekintendő jogi szempontból végérvényesnek, illetve megtámadhatatlannak.) Több hónapos kezelés után a kómás állapotban lévő gyermeket kibocsátották a kórházból, s az otthoni állandó gondozásra szorult, majd január végén esedékes lett volna újabb műtéti beavatkozás, de a kórház vezetősége a beteget „nem fogadta be”. Ezek az állítólagos tények, s a megrázó történet országszerte élénk visszhangot, sőt felháborodást és tiltakozást váltott ki. Igen sokan megalapozatlannak, jogszerűtlennek tartották a kórház viszonyulási módját, mások a jogszabályozás túl merev és igazságtalan voltát. A vitába bekapcsolódott a frissében kinevezett egészségügyi miniszter, az egykori kórházmenedzser, Sorina Pintea közgazdász. Véleményét sajtóértekezlet keretében fejtette ki, többek között azt hangoztatva, hogy félreértés is történt, ugyanis a szülőknek nem számlát, hanem szokványos tájékoztató jellegű költségelszámolást továbbítottak. Azt is hangoztatta, hogy nem tevődik fel a költségtérítés problémája, hozzáfűzve azt is, hogy ismeretei szerint a gyermekek esetében a törvénynek a költségek megtérítésére vonatkozó előírása nem alkalmazandó. (Időközben a kisgyermek további gyógykezelése megoldódott, lévén, hogy beutalták egy fővárosi kórházba, s ebben állítólag volt némi szerepe a miniszternek is.) Nem akarunk a nagyváradi kórház illetékesei védőügyvédé­nek a szerepében tetszelegni, de ugyanakkor egyet kell értenünk velük és azokkal a szakjogászokkal, akik szerint igenis fenn­áll(hat) a költségmegtérítési kötelezettség. Igen, mert nemigen lehet másként értelmezni az egészségügyi reform törvényének, a 2006/95-ös törvénynek a vonatkozó szakasza előírásait, lévén, hogy az nem számol például azzal, hogy méltányossági alapon, illetve humanitárius ismérvek mentén el lehessen tekinteni a fizetési kötelezettségtől. Másképpen fogalmazva: a kórházaknak, az egészségügyi ellátási intézményrendszernek, illetve azok vezetőségeinek nemigen van mérlegelési lehetőségük. (Az viszont más ügy, hogy esetleg bírósági eljárás, illetve pereskedés révén esetleg az ilyen esetekben a kiskorú áldozat szülei mentesülhessenek a fizetési kötelezettségek alól – már amennyiben ez irányú beadványukban fel tudnak sorakoztatni megfelelő érveket és okokat.) Sajnos a miniszter asszony „tudomása” lényegében tévesnek bizonyult, mert az említett törvény 320-as szakaszának a szövege egyértelmű: abban az áll, hogy mindazon személyek, akik gondatlanságukkal saját és mások egészségét megkárosítják, a törvény értelmében felelnek és kötelezettek azon kár megtérítésére, amelyet az orvosi szolgáltatásokat biztosító egységnek okoztak, nevezetesen az orvosi ellátással kapcsolatos tényleges költségek megtérítésére. Továbbá a törvényben az is olvasható, hogy amennyiben az adott összegek megtéríttetése viszály tárgyát képezné, az egészségügyi szolgáltató perképességi minőségében az igazságszolgáltatáshoz fordulhat a fizetési kötelezettség megállapítása érdekében. Sajnos a szövegben semminemű utasítás nincs arra, hogy a kiskorúak esetében ez másként lenne, mert tételesen csak annyi szerepel, hogy „azok a személyek, akik gondatlanságból” károsították meg mások vagy saját egészségüket. Felvetődhet a kérdés, hogy egy olyan kiskorú esetében, akinek nincs és nem is lehet semminemű keresete vagy esetleg ítélőképessége hiányában nem felelhet a saját cselekedeteiért, fennállhat-e ilyen jellegű fizetési kötelezettség, s ha igen, akkor az kire vonatkoztatható? A választ a Polgári Törvénykönyv 1372-es szakasza adja meg, amely értelmében ilyen esetekben a károkozásért az a felelős, aki arra kötelezett, hogy felülvigyázzon egy kiskorút, tehát rendszerint a szülő. Ezen felelősség alól csak kivételes esetekben lehet mentesülni, bebizonyítva, hogy a gyermek által elkövetett cselekedet másabb okoknak tulajdonítható, mint az a mód, ahogyan eleget tett szülői kötelezettségei teljesítésének. Következésképpen egy peres eljárás útján esetleg születhet olyan bírói ítélet, amely nyomán az a szülő mentesülhet a fizetési kötelezettség alól. Pillanatnyilag tehát nem dőlt el végérvényesen a fizetési kötelezettség „sorsa”. Azon viszont lehet és kell is vitatkozni, hogy nincs-e baj, gond a törvény szövegével. Mondjuk ezt annak okán, mert bekövetkezhetnek olyan esetek, mint a nagyváradi kisfiúé is, amikor is az szülőt nem lehet felelősségre vonni azért, hogy miért nem viszi naponta kézen fogva iskolába a gyermekét, s onnan haza. Ugyanakkor egy kilencéves kiskorútól ugyan elvárható adott szabályok betartása, de azt mindenki tudja, hogy az ő ítélőképességük még nincs teljesen „beérve”, s talán akaratlanul is bekövetkezhet egy ilyen tragikus kimenetelű, általuk elkövetett szabálysértés. Hecser Zoltán