Az akkori kiállítása után a járvány, a bezártság időszaka következett, de az alkotó azalatt és azóta is mindvégig fáradhatatlan kitartással teremtette nap mint nap újra világát, éppoly szorgalommal alkotva, mint pályája során mindvégig. És íme, visszatért: a most kiállított képsora része a 2022–2023-ban készült műveinek – ezekkel a szavakkal kezdte hétfői tárlatnyitó beszédét Lőrincz Ildikó művészettörténész.

Zsigmond Aranka textil- és festőművész, grafikus, művészpedagógus több mint ötvenéves alkotó időszaka alatt számos kifejezési formát felkarolt, és mondhatni mindenikben otthon érzi magát. Székelyudvarhelyre való visszaköltözése óta több alkalommal itthon, illetve Kolozsváron, Baróton és Bukarestben is bemutatta munkássága egy-egy szeletét: falikárpitjait, festményeit, grafikáit, kollázsait, szimmetriáit. A kor divatos áramlatainak fittyet hányva, a maga útját járva, indítékai sokkal mélyebbek. A nyughatatlan én új és új próbákra sarkallja a csaknem kielégíthetetlen szellemet. A székely ember lelkületét mindmáig közvetítő életműben együtt van a mai és a régi, kultúrákon, korokon, stíluselemeken, pszichológián, szimbolikán iskolázott művészember vizuális válasza korunkra, társadalmunkra, emberi kapcsolatainkra.
Legújabb nagy méretű figurális festményein derűsre nyíltak a színek, ami jelzi: az alkotó számára meghatározó az itteni környezet. Az ilyen típusú művek alkalmasak arra, hogy az ember szinte önfeledten elmerüljön a látványban. Ám ez nem afféle öncélú gyönyörködtetés. Egy idő után, mintha megelevenednének és visszakérdeznék nézőjüket, mintha arra késztetnének, hogy magunk is eltöprengjünk a világról, a sorsról, a lélekről, hasonlóan ahhoz, aki ezt a látványt létrehozta, megküzdve témával, formával, anyaggal, szenvedve érte, s örömét lelve benne.

A korábbi nagy méretű falikárpitok piros-fekete, illetve a 90-es évek elején készült népviseletes képsorozatán az otthonától távol kerülő alkotó népe lelkét mély piros-fekete színben megjelenítő műveit követően most a népviselet zöld-kék-fekete ritkábban látható színkombinációját alkalmazza. Immár ez fejezi ki a legjobban azt az érzelmi világot, ami ebben a pillanatban dominál az alkotóban. A melegebb zöld, illetve a kék hideg színvilága egészen mást mond, mint annak idején a piros, ezeket a színeket már az érettebb nő viseli. E képsor időtlen vizuális napló az élet méltóságáról, összegezve van benne a művész tudása, értékrendje, fájdalmai, gyötrelmei, művészi hite. Erről a következőképpen vall Zsigmond Aranka: „Az itt kiállított munkák visszatelepülésem után készültek. Azt az élettapasztalatomat mutatom be, amit Erdély, Magyarország és Amerika szintézisként összeérlelt bennem. Szívem-lelkem erdélyi volt és maradt, bárhol éltem az óceánon innen vagy túl. Székely humorom, lelkem benne van minden munkámban.”
A balladás tömörségű festői kompozíciók stilizált népi életképek. Az alkotó drámai pillanatokba sűrítette mondanivalóját, életszerű ábrázolását transzcendens fény járja át. A népballadák, népdalok, népmesék nyelvi képei expresszív színekkel fejeződnek ki. E képi világ eszünkbe juttathatja a marosvásárhelyi Kultúrpalota festett üvegablakainak balladás hangulatát. 
A népélet úgy jelentkezik művein, mint a népdal, a népzene Bartók szerzeményeiben: lelki, szellemi példakép. A szülőföld látványa, sajátos karaktere a Nagy Pál marosvásárhelyi iskolájában formálódott, majd Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Székesfehérváron és New Yorkban színes tapasztalatokkal gazdagodó alkotó festői lelkülete, ami megmutatkozik a drámai jelenetekben. 
Újra Zsigmond Arankát idézem: „Tudatosan ábrázolok nagy méretű dolgos kezeket, hol munkaeszközre támaszkodva, megpihenve egy sor növény kapálása közben. Előszeretettel ábrázolom a nagyapát unokával, aki mesél a múltról, továbbadja azt a szellemet, melyet az utókor továbbvisz életében. Az öregek bölcsessége, tudása a jövő generáció alapköve lehet. Minden festmény egy életérzés!”
Az erős dramaturgiai összetevők, mint például az említett dolgos kezek, a barokk pufók puttókra emlékeztető arcok angyali, tündéri tüneménye, a sárga-kék-fekete-zöld kontrasztjai a székelyföldi ember életét, embersége lényegét, átörökített értékeit, hagyományait, a gyökerek erejét is kidomborítja. Az emberi kötelékek világának kifejezése – festői hitvallásának egyik legfőbb éltető eleme. Ezeken a képeken Zsigmond Aranka a népi örökség varázsát festve meséli el. Semmi sem csupán csak esztétika, 
a föld, a mező, a rét, a falu, a vidék, a térség feltárja kincseit, az emlék­őrző drámai jelenetek a holtában is cselekvő örökséget hozzák előtérbe. Ott van benne az öröm, a remény, a teremtés és a természetbe vetettség, az egymásrautaltság, az eltévedés és a megtalálás, 
az igazságtétel, az önpusztítás, az újra felemelkedés és elbukás, a hit ereje, a csodavárás – szóval az élet maga. Ami többnyire derűs, még ha olykor drámaibb területre is téved.
A tág látókörű, több műfajú, színes egyéniség látó és láttató szeme a láthatatlant is láttató képi elemekkel jelzi: szereti, támogatja, felemeli a székely embert. „Jól csak a szívével lát az ember, mert ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – vallja Antoine de Saint-Exupéry. Nekünk, befogadóknak nem marad más hátra, mint minél több művészetet, esztétikai értéket, erőt, hitet, emberséget magunkkal vinni hétköznapi életünkbe Zsigmond Aranka festészete jóvoltából, az identitásőrző és identitásteremtő életképek erős, lényeges üzeneteit hordozva magunkban.