A sokat vonatozó ember mindig egy-egy tájelemhez igazodik, az jelzi számára az utazás végének közeledtét. A célállomás közeledtét, nem a végállomásét. Annak közeledtével más értékekhez kell igazodni, s az sem biztos, hogy idejében észreveszi azokat az ember. Minap derűt, reményt sugárzó borítójú kötettel örvendeztetett meg idősebb pályatársam, barátként tisztelt mentorom, Kristó Tibor. Első látásra meglepett a kötet által sugallt érzés, az üde zöld a kikeletet, a tobzódó életet, a jövőbe vetett hitet és reményt árasztja. Meglepett, ismerve a szerző költői világát, verseinek nemegyszer borús hangulatát, azt, hogy visszatérő motívum költészetében az elmúlás gondolata. Mert lírájában – mint ahogy korábban lírával átszőtt publicisztikai munkásságában – lépten-nyomon felbukkan az elmúlás: az idők múlása, a hagyományos falusi életforma és életszemlélet múlása, a kézművesmesterségek alkonya, s ami a legfájdalmasabb: a számára fontos, szeretett személyek emlékké – olykor gyötrő emlékké – való nemesülése. A kötet címadó verse is ezt a hangulatot ragadja meg, rögzíti: „isten tudja mikortól / vannak itt ezek a zöld fenyők / a vasúti sínek mentén sorakoznak / alig 500 méternyire a falu állomásától / s amint köztük halad a fékező vonat / már lehet készülődni a leszálláshoz.”

Ha hosszú idő telt el a születésétől, az ember hajlamos arra, hogy számot vessen élete történéseivel, mindazzal, amit veszteségként élt meg, ami fájdalmat okozott, számba veszi, hogy mit kellett volna másként tegyen, s felleltározza sikereit, örömteli pillanatait. Mert az emberi élet a sikerek és veszteségek, az öröm és a bánat, a félresikerült cselekedek és a jótettek sorozata. Időnként mérlegre teszi ezeket, s talán a legutóbbi élmények meg a pillanatnyi érzelmi állapot hatására hol a derű, hol a ború irányába billenti a mérleg nyelvét.
A zöld fák sora a szülőfaluhoz való közeledést jelezte a szerző számára. Aktív élete legtermékenyebb időszakában, a rendszerváltás után kifejtett újságírói tevékenységében egyik nagy sikerét és elégtételét is jelezte: szülőfaluja, Csíkszentimre főnixmadárként újjáéledt fúvószenekara is ezt a nevet viselte, mintegy sugallva a sarjadó élet, a kiteljesedés reményét, a fenyők által jelképezett állandóságot. A gyermekkor rég elillant, lecsengtek a felnőttkor nagy örömei, fellángolásai, kudarcai, érthetetlen és értelmetlen átalakulásai. Maradtak azonban az emlékek, és marad mindaz, amit az ember megvalósított: legyen az papírra vetett betű, lelkekbe plántált gondolat, közszemlére helyezett szobor, a gyermekek hálás tekintete és az unokák szeretete. Megannyi elégtételt adó dolog, ami a remény zöldje felé billenti a lélek mérlegét.
Így olvassuk Kristó Tibor legújabb könyvét, az adventi csendhez illő olvasmányt.