A Zene füleimnek című sorozat 100. epizódjához érkezett, s szeretném a kerek számot egy kedves zenedarabommal – húsvét időszakában – Monteverdi Mária vecsernyéjével megünnepelni. Mi magyarok általában szeretünk beskatulyázni személyeket, témaköröket. Ez a zenére is igaz, nagyon sokan kedvenc zeneszerzőjükként a három „B”-t Ba­chot, Beethovent és Bartókot jelölik meg. Mindhárom zenefejedelem értékeinek elismerése mellett én a három „M”-et, Monteverdit, Mozartot és Muszorg­szkijt helyezem előtérbe. E besorolásokon töprengtem, miközben március elején a budavári Mátyás-templomban Monteverdi Má­ria vecsernyéjének főpróbáján ültem. Igazi műhelymunkának lehettem részese a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek koncertjén, a pulpituson a kiváló karnagy, Pad Zoltán állt. Még a Hungarotonnál tapasztaltam, hogy a Nagy­bol­dogasszony-templom – kivételes szépsége ellenére – akusztikailag problémás, ez különösen igaz, mikor üres padsorok előtt folyik egy próba. Ezt az együttes vezetői is tudták, így az egyik munkatárs sokszor a távolabbi pontokról hallgatta az előadást, s osztotta meg észrevételeit a karmesterrel. Monteverdi kompozíciója igazi remekmű. Még Mantovában fejezte be, de a szerző már Velence felé kacsingatott: munkája során alkalmazkodott a velencei hagyományokhoz, s a Szent Márk-székesegyház akusztikájához, a szereplők térbeli elhelyezéséhez. A reneszánsz–barokk találkozásán alkotó szerző tökéletesen felhasználja a gregorián örökséget, a cantus firmust, a fődallam súlyát, s az új törekvéseknek is helyt ad. Már az elején meglepi a hallgatót az Orfeóból ismert fanfárszólóval, s egy-egy tételbe reneszánsz vidámságot is becsempész. A tizenkét tételes mű bibliai szövegekre épül, és benne az Énekek éneke textusait is felhasználja Monteverdi. Számomra a legszebb része a 126. zsoltár szövegére komponált Nisi Dominus… (Ha az Úr nem őrzi a házat, hiába virrasztanak, akik őrzik azt.) A részletben a szólamváltások, súlypontok változása igazi megpróbáltatást jelent minden előadónak. Általában a Magnificat tételt el szokták hagyni a végéről, s az Ave maris stella résszel zárnak, ezúttal az önálló műként is funkcionáló Magnificattal fejezték be a művet. Az együttes, Pad Zoltán vezetésével korrektül oldotta meg feladatát, a nehezebb ritmusoknál és belépéseknél érződött némi bizonytalanság, de hiszen próbán voltam. A rádióban hallgattam rá két napra a bemutatót, ami szintén nagy élményt jelentett. A Liszt-díjas Maestro igazi bátorságról tett tanúbizonyságot, mikor a szólószámokat a kórus tagjaiból kiválasztott művészekre bízta. Különösen Kovács Ágnes és Kalafszky Adriána interpretációja tetszett, az utóbbi művész sajnos az előadásra megbetegedett. Bach és Händel munkásságáig Monteverdi Vecsernyéjét tartom a legkiemelkedőbb egyházi műnek. Ezzel nem vagyok egyedül, itt említhetem a XX. század legnagyobb zenepedagógusát, Nadia Boulangert, vagy a régizene sztárját, Jordi Savallt. Olyannyira megkedveltem az opust, hogy megvettem Monteverdi kortársának és munkatársának, Alessandro Grandi Mária vesperását is. Az is kiváló darab, szívesen meghallgatnám az együttes előadásában. Csermák Zoltán